2014. január 29., szerda

..és végül a nagy rejtély...

... ami emberek egész tömegeit mozgatta meg és adott okot álmatlanságra, szorongásra vagy fékezhetetlen találgatásra (és ennek kevésbé kellemes következményeire, de ebbe most itt ne merüljek bele)

A történetet kezdhetném úgy, hogy "Hol volt, hol nem volt", ugyanis novemberben még volt, decemberben már - legnagyobb meglepetésünkre - nem volt. No nem baj, hogy megbizonyosodjunk róla, csak a természet szórakozik-e velünk, vagy valóban többen vagyok (nem, nem terveztem több gyereket, nem a nagycsaládosok kedvezményeire utazok, sőt, a 3. gyerek puszta említésétől gyomorgörcsöt kaptam, így lelkesen, minden tudásunkat bedobva igyekeztünk védekezni). Müller legjobb ajánlata 2 10-es teszt egy csomagban, bombaáron, vettem is egyet, biztos, ami tuti. Aki nem olyan jártas a dologban, a 10-es tesztek pikantériája, hogy hamarabb mutatják a babát, mint hogy abban egyáltalán megfogalmazódott volna, hogy megfogant, azaz nem kell mensiig várni. Én is így tettem, hogy balsejtelmem nyugodni hagyjon, a várt napja előtt 2 nappal, reggel, szigorúan első eresztésből megcsináltam az első tesztet. Vártam, vártam, de hiába, csont negatív lett. Megkönnyebbültem, nincs baba. No, akkor csak várni kell, majd megjön. Csak nem jött, hát megcsináltam a másodikat is, de hiába vártam, az is negatív lett. No, nem baj, csak megjön. Közben kértem időpontot a nőgyógyászhoz ide is, haza is, mert hát ez nem állapot, hogy mióta Hédi megszületett, rémes a ciklusom, ráadásul úgy vérzek, hogy Tena Lady kell az első 2 napban és azt is 2 óránként cserélem, ez szépen szólva sem normális.

Szóval egy szép szombati napon lett volna esedékes a mikulás, Mikulás után egy nappal, de nem jött. Meg aztán másnap sem. Harmadnap sem. Viszont harmadnap jött más, émelygés és álomkór képében. Volt mire fogni, mivel vizsgákra készültem, 5 óra alvásokon és literszám kávékon vegetáltam, meg is magyarázott mindent. Szerdán csak megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy csinálni kéne még egy tesztet, nem normális, hogy ennyire nem akar megjönni. De meggyőztem magam, hogy hülyeség, két teszt negatív lett, kész. Csütörtökön is felmerült még a gondolat, de elhajtottam. Pénteken realizáltam magamban a felismerést, miszerint félek újabb tesztet csinálni. Pedig hát, ha baba van, a teszttől még ott lesz, mármint attól, ha nem csinálom meg, így felszívtam magam, és szombaton vettem még egy 10es Violát. Este csináltuk meg, mondván, hogy egy hete késik, muszáj mutatnia este is, hát mutatta:



No nem baj, a kezdeti kétségbeesés és "na most mi legyen" után abban maradtunk, hogy várjuk ki a bűvös 6+3-at. Eddig igen sok terhességből csak 2 gyerek született, mindkettővel ittam a palástfű teát, most viszont megint elfelejtettem. Mennyi esélye van így a babának? Fene tudja, de ne aggódjunk előre a medve bőrére, majd meglátjuk. Telt az idő, múlt az idő, eljött a karácsony, elmúlt a karácsony és el is feledkeztem az egész terhességesdiről. Egyszer csak az jutott eszembe, hogy valami történt. Azaz nem történt. 7. hét körül járok, és semmi bajom. No, aggódás második kör. Mi van, ha hazafelé önt el a vér? Vagy Magyarországon? Mi lesz a gyerekekkel? Ha nem tudunk visszajönni? Ha...? Az fel sem merült, hogy a baba esetleg jól van, mert annyit hallgattam eddigi életemben, hogy képtelen és alkalmatlan vagyok arra, hogy segítség nélkül kihordjak egy gyereket, hogy el is hittem.

Január 2-án történt, hogy reggel elmentünk a gyerekekkel vásárolni. Hazafelé éreztem, hogy szúr a bal petefészkem, de gondoltam, biztosan a progeszteront termeli, akkor lehet, hogy mégis csak jól van a baba. Délben már eléggé fáj, a vesémre is átsugárzott, de még jól voltam. Vettem be nurofent és remekül működtem. 3-ig. Akkor már az újabb nurofen, de a panadol sem használt, csak ültem a fal mellett és sírtam kínomban. A vesémtől a térdemig fájt mindenem és erre ráadásként két gyerek visított a fülembe, eszményi volt. 1/4 4-kor felhívtam Bandeszt, hogy jöjjön haza, nagyon rosszul vagyok, nem tudom ellátni a gyerekeket, mozdulni sem bírok. Hazajött, felhívta a nőgyógyászom, mert azt hittük, vetélek (bennem az is felmerült, hogy méhen kívüli, annyira fájt), ők elirányítottak a kórházba. Bementünk, Notaufnahmen előre vettek, egész hamar felkeveredtem a szülészetre. Manuela volt, akivel Hédit végigvajúdtam, kérdezte, mi járatban, elmondtam, szerzett nekem dokit. Elég gyorsan ment az egész. Eddig.

A vizsgálóban átbeszéltünk mindent, hol fáj, hogy fáj, mi történt, vérzek-e, aztán mondta, hogy csinál UH-t, mert így nem tud mit mondani. Első dolog, amit megállapított, hogy a baba korának tökéletesen megfelelő méretű és teljesen jól van. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de nem nagyon sikerült. Viszont semmi mást nem talált, így este 8-kor hazaengedett, mert jobban lettem (hatott a panadol). Este beszélgettünk Bandesszal, mondta, hogy neki is a bal oldala fáj a derekától a térdéig, így jöttünk rá, hogy a kanapé volt a ludas (jobban ettől sajna nem lettem). Beszéltünk a babáról is, hogy mi legyen, de végül abban maradtunk, ha már így alakult, várjuk szeretettel, hely van, megoldjuk. Megölni nem lettem volna képes.

Úton hazafelé felmerült, hogy mikor mondjuk el a családnak a "nagyszerű" hírt, mert májusig már nem jövünk, facebookon, e-mailben meg nagyon gáz... Én azt mondtam, hogy ha már úgyis van időpontom otthon a dokinőhöz, üsse kavics, elmegyek, és ha ott is rendben van minden, mondjuk el, de felboldogítani anyósomékat, aztán csütörtökön közölni, hogy mégsem, mert meghaltak a babák, nem lenne túl fair.. Mert azért én még mindig nem bíztam a szervezetemben.

Eltelt az a pár nap, eljött a szerda, meg előtte a kedd, jött a telefon, hogy szerdán nem érnék rá 3kor? Hát nem, vizsgám van... akkor menjek csütörtök este. Hát, mentem csütörtök este. Elég hamar sorra kerültem, aztán benn elsírtam (majdnem) minden bánatomat, hogy pozitív lett a terhességi tesztem, pedig nem nagyon terveztünk már több babát, de ha már így alakult, nagyon érdekelne, hogy minden rendben van-e a babával, meg velem (a kórházat szándékosan kihagytam). A rákszűrés után "nagy meglepetésemre" a dokinő megállapította, hogy tényleg nagyobb a méhem, aztán mondta, hogy csináljunk egy UH-t, többet látunk. Első kép, ami bevillant, egy szabályos, dobogó farkincás volt, a kicsi kezeivel és lábacskáival lebegett a magzatvízben. Teljesen egészséges magzat, méretei alapján a korának tökéletesen megfelelő. Bevallom, ekkor fellélegeztem, mert hát csak a gyerekem, aggódtam, hogy ha már itt van, ne legyen semmi baja. Jó is, hogy fellélegeztem, mert ez elég oxigént juttatott a szervezetembe, hogy a következő, elém táruló kép hatására bekövetkező légzésleállás ne öljön meg. Ugyanis fordult az UH-fej és a képbe beúszott még egy ebihal. "Nézze csak, ketten vannak!" Ajjvé, micsoda öröm! Majdnem leestem a vizsgálóasztalról. Végül egyszerűen elröhögtem magam, mert ez már annyira abszurd volt, hogy nem tudtam mit csinálni. A dokinő is nevetni kezdett, mondta, hogy ad egy képet, mert ezt a férjem nem fogja másképp elhinni. Íme:



A vizsgálat után mindent megbeszéltünk. "Hogyan tovább?" Mondtam, hogy nem tudom... ezt ne most beszéljük meg. Össze voltam zavarodva, rémítő volt és kétségbeejtő (valamint egyben fantasztikusan csodálatos, hazudnék, ha letagadnám), hogy ikreket várok. Egy ici és egy pici mellé egyből két mini... hogy lesz az ovi? A lakás? Hogy lesz időm a gyerekekre? Mind a 4-re? Belefér? Tudom én ezt egyedül vállalni? Mi lesz velem 4 gyerekkel?

Bandesz persze nagyon lelkes volt, ha nem este 10 lett volna, még akkor átrohan a szüleihez elújságolni a nagy hírt. Én cseppet sem voltam ilyen derűlátó, teljesen kiborultam. Az éjszakám gondolkozással telt, de nem lettem okosabb. Hetek óta ezen agyalok, hogy mi legyen, és mire végre sikerült dűlőre jutni, tessék, újabb csapás. Másnap, amikor bementem a nappaliba, megpillantottam a szeretetben összebújó Samut és Hédit, és onnantól nem volt kérdés többé, mi lesz az ikrekkel: maradnak.

Hát, akkor már csak meg kellene ezt a nagyszerű hírt osztani a nagyszülőkkel. Anyósomék nagyon örültek, anyuék kevésbé. "Zsanikám, mi lesz veled 4 gyerekkel?" Hát... nem tudom. Megoldom, ahogy eddig is. Valami csak lesz.

Visszajöttünk, eltelt másfél hét és eljött a 12 hetes időpontja. 3 dolgon izgultam,

a) hogy valahogy be tudjam magam genetikára szuszakolni

b) a babákkal ne legyen gond

c) nehogy találjon a dokinő egy harmadikat (ezek után az lett volna a hab a tortán)

Az, hogy 45 perc helyett 2 órát vártam, már meg se kottyant, csak Bandeszt sajnáltam, amiért nem ért be 10re. A dokinő végül is rendes volt, csak nem nagyon volt ideje, nagy volt a hajtás. Pikkpakk vizsgált, a babák jól voltak. "Az alsó kicsit kisebb..." Mondom, az baj? "Hát... kisebb... nem tudom... most még talán nem...". Aztán persze kiderült, hogy ez kőkemény 2db mm-t jelent, hát ajajj... no mindegy, mondtam, hogy otthon voltam dokinál, csinált UH-t, az első kérdés az volt, hogy mit mondott a doktornő, egy- vagy kétpetéjűek? Mondtam, hogy azt nem tudta megmondani, de a kórházban egy petezsák volt egy babával. Mikor voltam én kórházban? No, akkor mindent elmeséltem töviről hegyire, de mivel a speciális szókincsnek hiányában vagyok, a doki csak a felét ha értette. Nem baj, végül abban maradtunk, hogy kétpetéjűeknek tűnnek. Genetikát nem csinált, ikreknél az egy óra, most biztosan nem fér bele. De rendes volt, hétfőre visszahívott, akkor majd az ebédszünetükben megcsinálja (tényleg marha rendes).



...és ha már eddig elolvastátok, kérlek, olvassátok tovább is...

** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** ** **

Ezt a naplót 95%-ban magamnak írom, aki olvassa, megtisztel vele, de az életemet nem kívánom mások elvárásaihoz igazítani. A vonalzó okozta találgatások sok kellemetlen megjegyzést és beszólást eredményeztek, amit nem nagyon értek, de mivel nyilvános a naplóm, ez ezzel jár, elfogadom. Amit elöljáróban azonban szeretnék elmondani:

Most már mindenki ismeri a történetet, vége a találgatásnak. Nem akartam több gyereket, a hátam közepére sem kívántam púpnak még egy terhességet, de ha már így alakult, vállalom, kihordom, megszülöm, szeretem, gondoskodom róla, felnevelem úgy, ahogy a két tervezett gyerekem. Mert ők is az enyémek.

Ami nem vagyok semmiképp, így ezt a későbbiekben mellőzzük:
- nem semmi
- bevállalós
- hős
- szuper anyu
- mindig terhes (na jó, ez utóbbi talán, ettől még nem kifejezetten esnek jól az ilyen megnyilvánulások)

Amivel tisztában vagyok:
- nem lesz könnyű
- kevesebb idő fog jutni a másik kettőre
- nem fogok tudni jó ideig aludni
- teljesen kikészülök majd
- roncs leszek

Akinek van még tippje illetve új ötlete, kérem, tartsa meg magának.

Még elmesélek egy röpke történetet, ami külön alátámasztja a döntésemet, és innentől befejeztem a "magyarázkodást", aki még így is elítélendőnek tartja a döntésem, így járt.

Amikor az első babánkat elveszítettem, egy fiatal lány is volt a kórteremben, ahol jó páran a műtétre vártunk. Mindenki elmesélte dióhéjban a történetét, és amikor rá került a sor, nagy vidáman újságolta, hogy ő is terhes ám, 7 hetes! Ráadásul ikreket vár, az ám, makk egészséges babákat! De elveteti őket, mert nem szeret hányni. A szobára olyan mély csend ült, mint a Marianna-árok, csak a kislány mosolygott borzasztóan boldogan, hogy ő milyen nagy lány már, abortuszra vár!

Vajon én mennyivel lennék különb nála, ha pusztán kényelmi szempontból (éjjelente + pár órát alhatok, nappal jut fél órám hetente 2x magamra, amikor Samu és Hédi kivételesen egyszerre alszanak, stb stb) képes lennék ezt a két teljesen egészséges babát megölni... na ugye...

Zárom is soraim, tessék, a rejtély nem rejtély többé, remélem, ezzel a pár záró sorral pedig elejét vettem a további kellemetlenkedésnek, a nem-kívánatos megjegyzéseknek, a pletykának és a találgatásoknak...