Holnap megint indulunk. Nagyon utálom már. Samu nagyon nehezen viseli az
utat (megértem), és már előre rosszul vagyok, ha arra a hosszú, 10-11
órás kínlódásra gondolok... meg hát, most nagyon sokáig leszünk otthon,
kettesben, ami pláne rossz. A legrosszabb az viszont, hogy ilyenkor
hazamenni nem akaródzik, ha letelik a "kiküldetés", akkor meg
visszajönni. Érdekes, hogy nekem soha nem akkor van honvágyam, amikor
itt vagyok, hanem amikor otthon.
A múltkor nagyon mellbevágott a ház képe. Végül is, majdnem 3 évig
ott éltünk. Minden úgy volt, ahogy hagytam, és valahogy sorban törtek
rám az emlékek. Amikor pici hintázott, miközben vasaltam, amikor még a
bölcsőben szundikált mellettem, amikor éjszakákon át ringattam, miközben
az Emma trilógiát olvastam kínomban, hogy el ne aludjak, az első
mosolyok, a legszebb időszakok. Talán azért is olyan nehéz ez, mikor
otthon vagyok, mert egyelőre oda köt több emlék (bár azért itt is gyűlik
szép számmal).
Meg a nincs kedvemben talán az is benne van, hogy vizsgázni megyek haza... brrr....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése