Január és a pokol maga

Januárban behívtak szülőire. Az óvónő elmondta, hogy Samu súlyosan el van maradva, nem beszél, nem ért, nem tudnak mit kezdeni vele. Felvetette, hogy hívnak szakembert Laudából, a speciális iskolából, aki felmérné a fiamat. Belementem, üsse kavics.

Ki is jött a hölgy valahogy februárban, megnézte Samut, azt mondta, nincs nagy baja, szerinte egy logopéduson kívül sok másra nincs szüksége. De azért csináljunk egy non-verbális intelligencia tesztet, az a biztos. Mondtam, hogy én partner vagyok mindenben, ami meg is lepte rendesen, mivel elmondása szerint a német szülők ennyire azért nem partnerek az ilyen felmérésekben, mondván, az ő gyerekük nem hülye. Mondtam, hogy nekem is, Samunak is az az érdekünk, hogy fény derüljön rá, mi a baja.

Kijött a pszichológus, megcsinálta a tesztet. Elkeserítő lett az eredmény. A fiam nagyjából egy 2 éves szellemi szintjén áll, súlyosan fogyatékos. Azonnal átirányították speciális óvodába, ahogy szellemileg sérült gyerekekkel foglalkoznak, a hölgy, aki egy beszélgetéssel korábban még olyan kedves volt a "feltétlenül muszáj ezt?" kérdésemre enyhén szólva is elküldött a p*csába.

Kaptunk telefonszámokat, el kellett menni Würzburgba, az Uni-Klinikre egy komplett kivizsgálásra, ugyanis felmerült a gyanú, hogy a gyerek emellé még autista is, a logopédusét, biztos, ami tuti, és egy csomó speciális intézményét. Végül senkivel sem sikerült zöldágra vergődni, a mergentheimi nagyon elzárkózott mindentől, az unterbalbachi pedig olyan súlyosan beteg gyerekekkel foglalkozott, hogy egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy oda vigyem a gyereket.

Közben kaptunk időpontot nagy nehezen Würzburgba, elkezdtük a logópédiai kezelést (ami meglepően hamar hozott eredményt, habár a logopédus is az egoterápiát javasolta elsőre, mert az állítása szerint ő nem tud Samuval mit kezdeni, lehetetlen lekötni a figyelmét), illetve az óvónő is megsajnált is intézett Samunak integrációs szakpedagógust. Mondtam, hogy ne haragudjon, de esélyem nincs a gyereket ide-oda hordani, Unterbalbach meg... ezzel ő is egyet értett.

Közben lement az első kör Würzburgban, nem sok jóval kecsegtetett, autizmus, asperger kór és hasonlók szerepeltek a gyanúlistán, "de majd a pszichológus többet mond". Eléggé lelombozódtunk, mert ha papírunk lesz arról, hogy a gyereknek baja van, akkor menni kell, nincs mese.

Eljött a második kör is, ami meglepően jól alakult. A pszichológus újra csinálta a SOL-Rt (non-verbális iq teszt), aminek az eredménye mindenkit meglepett: a gyerek jó egy évvel a kora előtt jár. Azt mondta, aki a télen csinálta, valszeg türelmetlen volt. Nehéz lekötni a gyerek figyelmét, de ha sikerül, vág az esze, mint a borotva. Az EEG eredmény volt az izgalmunk középpontjába ezután, ugyanis enyhe ADHD gyanúja még fenn állt.

Vártunk, vártunk... július 13-án voltak Samuék Würzburgban, eljött az augusztus, eltelt a szeptember, levél sehol. Végül Bandesz telefonált rájuk, kiderült, hogy elfelejtették :/ Az EEG eredménye is negatív lett, így a diagnózis szerint a gyerek makk egészséges, a 2 nyelvűség okozza a nyelvi gondokat és az önkifejezési nehézségek a viselkedészavart. (Ami azóta, mivel logopédushoz jár, illetve az integrációs hölgy is jön heti 3x, jelentősen javult). Summa summárum, lehet, hogy még normál iskolába is járhat majd.

Elképesztő, elszörnyesztő és könnyfacsaró, hogy a mai világban mennyire könnyen alkotnak az emberek, szakemberek véleményt amúgy. Van jól megfelelt, meg kevésbé megfelelt, minden gyerek egy név a papíron, a sorsa egy pecsét a lap alján. Amit mi végigéltünk 10 hónap alatt, azt nem hogy szülőnek, élő embernek nem kívánom, és szerencsénk volt, ennek a történetnek hepiend lett a vége. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem az lesz...