A fiúk hasfájósak, Hédi fogzik, Samu zaklatott. Konkrétan négy gyerekből négy virraszt éjszakáról éjszakára. Meg persze mi. Igen mi, Bandesz és én.
A kör körbe jár, éjjel nem alszanak, napközben nyűgösek, kimerültek, kezelhetetlenek. A fiúk vég nélkül sírnak, mindegy, hogy éjjel van, vagy nappal. Én pedig zombiként dülöngélek egyik faltól a másikig. De a legnehezebb a türelem. Venni egy nagy levegőt és elmondani újra, meg újra, hogy nem szabad, ne csináld, nem szép dolog, pedig tudom jól (ez tartja az idegeim utolsó szálait), hogy legalább ugyanúgy, ha nem jobban szenvednek ők is, mint én.
Hédi kb fél órával azt követően, hogy felkeltek, nagyjából 5 perccel a reggeli előtt már nyűgös, hisztis, rajtam csüng állandóan. Nyafog, sír, tépi a ruháimat, hogy vegyem fel. A reggelit alig tudom beletölteni, mert már az etetőszékben elalszik (nem, ébredés után 2 perccel még nem éhesek).
Samu hisztis, agresszív, türelmetlen. Mindent eldob, földhöz vág, ami nem úgy sikerül, vagy egyáltalán nem sikerül. Magát is sűrűn vágja a padlóhoz és tehetetlen dühében rúg, vág, csapkod. Nem egy szép látvány....
A fiúk meg... sírnak. Sírnak hason, háton, az oldalukon, ölben, ágyban, cumisüvegen, cumival, cumi nélkül, hálózsákban, vagy csak sima ruhában, mindegy. Daninak mindig beakad a levegő, vagy a nagy C-ben reked meg valahol, és akkor sok órás kínlódás, sírás és tekergés után csak kijön, vagy beszorul a bordái alá, ami a legrosszabb a világon (tapasztalat), és ezen a fejhangon sivalkodás persze csak tovább ront. Beni még mindig (vagyis már megint) mekóniumot kakil, erre egyetlen ember volt képes a családban rajta kívül, mármint hogy születés után ezt ilyen sokáig kihúzza, és ez én voltam. Anyu elmondása szerint szenvedtem, mint 3 kutya egy láncon, szóval megértem a gyerekem, és ezen speciel végképp semmiképp nem tudok segíteni. Talán ez az egészben a legrosszabb.
Szóval kimerült, hangos időszakunkat éljük, de tartja bennem a lelket, hogy egyszer ennek is vége lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése