Vissza a jövőbe

Szóval valahol ott hagytam abba, hogy kórházban voltunk. Hétfőn bekerültünk, szerdán hazajöttünk. Mi baja volt Beninek? Senki nem tudja. Tenyésztés rendben, vérkép rendben, UH rendben... kérdeztem, hogy a tápszer nem lehet? A doki szerint nem, mert szabvány a tápszer előállítás mindenhol, mindegy, melyiket adom, ugyanazt tudja. Hát jó. Azért mi váltottunk Bebára, mert azt mintha jobban ette volna a gyerek. Eredmény: láss csodát, egy hét múlva a hányás is, hasmenés is megszűnt. Sőt, azóta a gyerek 170 miliket eszik egy kajálásra, ennek folyományaként lassan 4 kiló lesz :)

De hogy írjak kicsit a mindennapokról is. Samu kutyarossz, nehéz vele nagyon, állandóan Hédit szekálja, hiába kérem, magyarázom, büntetem, semmit nem ér. Hogy miért csinálja, nem tudom. Van, aki azt mondja, a figyelem középpontjában szeretne lenni, más azt, hogy a húgán vezeti le a frusztráltságát, megint más azt, hogy gyerek és kész. Én meg egyszerűen már nem tudok mit csinálni. Mióta májusban felfogadtam a bébiszitterünket, egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, és egyre rosszabb a helyzet. Pedig olyan büszke voltam rá, hogy SOHA nem bántotta a húgát. Közben készülünk az ovira is, lassan nekiállok beszerezni a hiányzó dolgokat, esőnadrág, benti cipő, stb. Októberben majd valamikor még elvben be kellene mennem egyeztetni, meg ideadják a papírt is, amit kitöltve elkezdik vonni az ovidíjat. Hát, hamar eljött ez is, vérzik a lelkem, hogy az én csepp manóm novembertől ovis lesz, de Bandesznak van igaza, örökké nem lehet itthon. Félek is a dologtól, a szoktatás, hogy fogadja majd, tetszik-e neki vagy nem, szeretni fogja-e vagy csak kínlódunk majd... Legújabb heppje, hogy fél a gyerekektől, ez külön aggaszt, mert az oviban elég sok van belőlük, de csak megoldódik közösségben talán ez is. Remélem...

Hédi elindult, így most meg van az egész napos program. Mindenféle játék nélkül elvan, jön, megy, rendezkedik. Nagyon tetszik neki, hogy "nagylány" lett. A beszédfejlődése viszont, amilyen nagy lendülettel indult, úgy meg is rekedt, sőt, most talán mintha visszafelé lépkednénk, egyre kevesebb dolgot mond. Nem mintha izgatna a dolog, Samu is sokáig ezt csinálta, aztán csak megtanult beszélni. Alsó két szemfog kinn, a felső kettőt várjuk éppen. Remélem, hamarosan átpattan, és vége az álmatlan éjszakáknak. Szegénykémet sajnálom amúgy, Samu mindig bántja, a fiúkkal nem tud úgy játszani, nekem meg nincs rá annyi időm, amennyit szeretném, hogy legyen. Igyekszem rengeteget foglalkozni vele, de ettől még sokszor érzem, hogy ez is nagyon kevés neki.

A fiúkkal minden rendben, nőnek, gyarapodnak, esznek, alszanak. Kivéve délutánonként, mert akkor kiböjtöljük a pocakfájást, de nem panaszkodom, éjjel alszunk. Amit nem szeretek, hogy a babakocsit utálják, szóval nehéz sétálni menni velük. Ha megállunk bárhol (mondjuk játszótér), 10 perccel később kezdődik a visítás. Ezt leszámítva nem sok gondom van velük. Segítségem nincs, egy hónapig lett volna, de a kassza addig töketlenkedett, hogy az egy hónapból 4 nap lett. Remek. De mindegy, megoldom, kimerítő kicsit, de nem lehetetlen. Csak szervezés kérdése az egész. Így szerencsére mindenre van időm, mindig van tiszta ruha, ebéd, játék, meseolvasás, és a fiúk sincsenek elhanyagolva. Igaz, este teli lisztes zsákként dőlök az ágyba, de 4 gyerekes anyukaként nagyra tudom értékelni, hogy legalább napközben nem akarok idegösszeomlást kapni.

...és ha minden jól megy, jövőhétre lesz autónk is...