Gyors áttekintés

Régen nem írtam, restanciám is van, meg mindenem, meg amúgy is...

Szóval ott hagytam abba, hogy Samut megműtötték. Sok töketlenkedés és várakozás után 12.18-ra kapott időpontot. Bandesz vitte, egy hős a szememben, hogy minden ilyen cart magára vállal. Én hülyére aggódtam magam itthon, nem sok jót hallottam a gyerekek altatásáról, de végül szerencsére minden rendben ment. Párom elmondása szerint nem is vérzett, nem is sírt Samu. Még amikor hazajöttek sem úgy nézett ki, mint akit most műtöttek, bezzeg estére :( Szegény, sokat sírt, hogy fáj a torka, adtam neki fájdalomcsillapítót, de nem használt, nehéz este volt. Krákogott folyton, hányni akart, nagyon sajnáltam szegényt :( A doki elmondása szerint minden simán ment, a genny lefolyt a füléről az orrán át, így nem kellett szúrni, le lehetett szívni, a hallásteszt szerint a gyerek remekül hall. Mindenki megnyugodott, készülhettünk a karácsonyra.

A karácsony nagy örömben telt, a fiúknak is ünnep volt már, meg öröm, tavaly még annyira nem voltak aktív részesei a dolognak. Egyelőre gondolkozunk még, hogy jövőre hogy legyen, mert a karácsonyi ebéd is eléggé türelmetlenül telt, a vacsora szerintem még rosszabb lett volna. Azt is megfogadtam, immáron 3000.-jére, hogy nem, nem lesz több telifaalja, de szerintem idén is az lesz, tuti... és akkor zárásképp néhány fotó:

Ilyet még nem éltem...

Elvittem tegnap a megbeszéltek alapján a fiamat kontrollra a fülével. Maga a doki mondta, hogy menjünk vissza, meg kell néznie, hogy meggyógyult-e vagy szúrni kell. Reggel telefonáltam, 1/4 11re kaptam időpontot, hát összeszedtem nagy nehezen a bandát és elindultunk. Gondoltam, ha már ott vagyunk, megmutatom Hédit is, aki 4. napja fulladt és Benit, aki szintén csúnyán köhögött.

Már nekem az is fura volt, amikor beértünk a rendelőbe, a fiam odament a dokihoz, hogy köszönjön neki, az meg fellökte (?), aztán leb*szta az asszisztensét valamiért és elviharzott. Na mindegy, bementünk a váróba, a kicsik elvoltak, a nagyok rajzoltak, építettek, közben megjelent a doki, hogy menjünk be. Samu elkezdett hisztizni valamin, nem tudtam lecsillapítani, közben a doki nekem szegezte a kérdést, hogy kinek van láza? Néztem kettőt, nem is mondtam, hogy bárki is lázas lenne, de mákom volt, mert Hédi amúgy is lázas volt, mondtam hát, hogy neki. Erre nekem esik, hogy egyszer és mindenkorra értsem már meg, hogy a rendelő nem játszóház. Nem dívik hetente orvoshoz járni, köhögéssel, meg náthával, hetente 3x főleg nem. Itt Németországban az a szokás, hogy az anyukák megoldják, ha beteg a gyerek*, nem rohangálnak minden nyomorult orrdugulással dokihoz, vagy azért, mert a gyerek köhintett kettőt. Neki most lett belőlem elege, befejezhetném, hogy állandóan a nyakára hordom a kölykeimet. Levegőt sem kaptam, mire végre feleszméltem, közöltem, hogy már ne haragudjon, de ő hívott vissza Samu füle miatt. Erre még dühösebben nekem esik, hogy nézzek rá a gyerekre, makk egészséges**, elég lett volna betelefonálnom, hogy egészséges a gyerek, nem kellett volna az egész branccsal beállítanom. Zavarom a rendelést, nem férünk el a kezelőben, meg amúgy is! Értsem meg, hogy ő nem mérges, de már egyszerűen nem állapot, amit csinálok.

Megmondom őszintén, úgy felhúzott, hogy miután lefektettem a gyerekeket, egy jó fél óráig sírtam. Hédi azért fulladt be, mert köptetőt adtam neki a köhögésére, az általa istenített Contramutan meg annyira alkoholos, hogy amikor egyszer próbaként beadtam a gyerekeknek az előírt adag FELÉT!!!!, egész éjjel hánytak tőle. Hát ennyit erről. Már régóta kilógott a szekérrúd, mert mivel nagyon zavarjuk, ezért sosem nézte meg rendesen a gyerekeket, de ez volt az utolsó utáni csepp! Szerintem már oltásra is Bad Mergentheimbe kérek időpontot.

*na igen, remekül megoldják, nem orvoshoz, óvodába viszik a beteg gyereket. *tapstapstaps*

**végül kiderült, hogy fel kell szúrni a fülét Samunak. Ez a makk egészséges gyerek ismérve, hogy felszúrják a fülét...

Egy évesek lettek

Bizony. Már több, mint egy hónapja :D

A szülinap nagyon jól sikerült, meg is lepett a dolog, mert általában az első szülinapok még nem szoktak olyan nagy durranások lenni. Nálunk semmiképp. De beszéljenek inkább a képek! :D

Folytatás

A nyaralás után hazamentünk Magyarországra. Persze az út jól indult, a gyerekek Bayrischer Waldnál összehányták a kocsit, Ausztria tele volt baleset okozta dugókkal, otthon meg kifogtuk a Repülős napokat. Ezt követően jó későn értünk anyuékhoz is, de mindegy.
Otthon jó volt, csak nagyon meleg, sajnos. Így nehéz volt kiélvezni, bár ettől még sokat játszótereztünk, kirándultunk, a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Persze aludni nem akartak sem éjjel, sem napközben, így nem csak ők, mi is nagyon kimerülten indultunk haza.

Hazafelé sem alakult jobban az utunk, Nürnberg után valamivel Dani rosszul lett. Egyszer csak a semmiből fennakadtak a szemei, elkékült és leállt a légzése. Én kikaptam azonnal a gyerekülésből és szóltam Bandesznak, hogy álljon meg MOST, nagy baj van. Így félrehúzódott kivágott a leállósáv melletti füves részre*, kikapta a gyereket a kezemből és csodával határos módon életet vert bele. Utána kihívta a mentőket, akik elvittek minket Erlangenbe, majd ott is ragadtunk vagy 3 napra (élmény volt...). Én "szerencsére" nem távoztam szuvenír nélkül, olyan torokgyulladást kaptam, amit 3 hétig hevertem ki egyfolytában.

Ezzel sincs még vége a mesének, itthon ugyanis kiderült, hogy elszaporodtak a darazsak. Azt mondta a szomszédasszony, leirtotta őket, amíg nem voltunk, de hiába, ugyanannyian voltak, ha nem többen. Még nekifutottunk párszor darázsirtóval, habbal, mindennel, de felesleges volt minden erőfeszítés, a darazsak csak szaporodtak, szaporodtak... kijött a tűzoltóság, tett fel darázshálót, az remek volt, mert legalább kijönni nem tudtak, de megoldották, átrágták magukat egy héten belül. Így nem volt más választás, egy éjjel kijött a tűzoltóság megint, és szétfűrészelték a tetőt. Felvették a vegyvédelmit, úgy néztek ki, mint 2 ufó, és kiszedték a fészket. Méterszer fél méteres fészket építettek a mocskok, a királynő pedig folyamatosan tojta az utánpótlást, azt mondták, tele volt a fészek lárvákkal... Remek. Persze csak gratulálni tudok ezeknek az embereknek, ott állt a tűzoltó autó a ház mellett, de a lakáson kellett átvinni a megvadult darazsakkal teli zsákot, persze... Na mindegy, nagyobb baj nélkül megúsztuk az egészet, hála istennek!

De hogy ne vessek véget ilyen hamar az elbeszélésnek, egyszer mentünk el sétálni a nyáron, annak is majdnem tragédia lett a vége. Hédi hisztizni kezdett és mi történt? Lenyelt egy darazsat, ami légcsövön csípte. Én már csak azt hallottam, hogy sípol, hörög, szörnyű volt. Bandesz beszaladt vele a kórházba, akkorra persze szerencsére már kutya baja nem volt a lánynak, de azért benn tartották megfigyelésre.

Ennyi izgalom, azt hiszem, bőven elég volt az év hátralévő részére!

U5

Két napos program. Ikreknek sosem csinálják egyszerre. Tegnap befűztem a szomszédasszonyt, hogy segítsen már, maradjon kicsit Danival és Hédivel, jövök-megyek.

Beni nagy sóder volt, sírt ugyan, mert kimerült volt, de a gumikacsára úgy rástartolt, mint egy Benike :D Nem hitte a doki, hogy tud a gyerek mászni, hát lerakta a gumikacsát, Beni meg négykézlábra pattant és már robogott is, keresztül az asztalon. Vicces volt. A szeme viszont rossz a fiatal embernek, tegnap kértem is időpontot mind a négyőnknek*.

Ma Dani volt a soros, nem okozott csalódást, hát ő nem mászik... na de (óóóóóóóóóóóóóóóh, be kár, hogy nem videóztam, majdnem kinyúltam a röhögéstől) a gumikacsára ő is ráizgult, mert hát rágható. De a mellkasa nem csúszott a műbőrözött vizsgáló asztalon, így feltornyosult a feneke az ég felé :D Jajj, nagyon jó volt :D Na, itt is csodánkra jártak, ugyanis Daninak 20-szal a 100 alatt, Beninek 20-szal az 50 alatt van a súlypercentilje. Még én is kaptam róla egy nyomtatott példányt, mondta a doki, hogy van pár ikergyerek a praxisban, de ilyet még nem látott.

És akkor az ikrekről általában :)

Szörnyűek :D Eljátszanak együtt, egy darabig, ez különösen akkor (illetve addig) megy jól, amikor (amíg) Beni szájában nincs cumi. A cumi, az a vég. Mármint a Benié. Dani egyszerűen függő. Ha meglátja, hogy az öccse szájában cumi lóg, addig kotor, ás, gurul, amíg el nem éri a kicsit és ki nem szedi a szájából a cumit. Aztán meg persze jön a sírás, mert Benike tudja, hogy akkor rohan Anya-a-hős és visszaveszi a csúnya cumibitrolótól a kincset. Hát, evvan. Nem, a kicsit sem kell félteni, ő meg a játékokat szedi el, Dani bármit talál, Beni ott terem, megragadja, és mint kiskutya a csontot, már viszi is. Dani persze felhúzza magát, hogy csak magatehetetlenül tud vergődni **, és akkor megint jön Anya-a-hős igazságot szolgáltatni. Hát, evvan.

A kajálás változó. Beninek 3 daloskönyvet kell kiénekelnem, illetve az üveg (mindegy, hogy tápszeres vagy bébiételes) felétől komoly szerep jut a cuminak, minden harmadik korty után be kell ugyanis tölteni kicsit, hogy a fiatalúr fel tudja dolgozni azt a sokkot, hogy enni kell, és folytatni tudja a falatozást. Amúgy szépen eszik, hízogat is. Danival nincs gond, ő mindent megeszik. Tápszert, bébiételt... játékot, zoknit, a bútorokat, sőt, a múltkor arra értem be, hogy lehúzta az öccse lábáról a zoknit és azt rágta***. Nem, nem a zoknit...

Az alvás változó. Hogy mitől függ, hogy jó-e vagy nem, még nem tudom, ha már rájöttem volna, az egész életem könnyebb lenne. De mondjuk, hogy 2-3 cumivisszatöltéssel megúszom egy éjjel, ezt ha felezzük apával, tekintve hogy nem egy megerőltető dolog, így neki is belefér, akkor igazán kibírható.**** Az éjjelifény kell. Hogy hol van a jó pozíciója, még nem tudom pontosan, gondolom, ahogy a Merkúr együtt áll a Vénusszal, és a sugaruk keresztezi a Szaturnuszt. Számításaim szerint. Ha fél miliméterrel arrébb teszem, már balhé van. Dani nem tud világosban aludni. Beni meg a sötétet nem bírja. Éljenek az ikrek!

Mozgásfejlődés ügyileg Beni jó egy fejjel vezet. Felállt, bár még bátortalan, csak belém kapaszkodva húzza fel magát, viszont, ha megfogom a kezét, lépeget. Ha kihozom a járókába őket, naphosszat elnézi a rácsok között, hogy rohangálnak a nagyok. Tetszik neki, menne már ő is. Emellett pakol. Mindent szétrámol, olyan, mint egy mosómedve... Dani nem mászik, nem is kúszik. Gurul. Persze egyetlen cél motiválja: rágni. Mindent. A fejét szerintem kicsit ingatagan tartja még, így az ülésben az ő részéről nem reménykedem, Beni nagyon támaszkodik már felfelé, de ha felültetem, eldől, mint egy zsák krumpli. De nem is motivált, hogy üljön. Nem is baj.

Csütörtökön beírattam őket az oviba, ha Isten is és a párt is úgy akarja, 2017. szeptemberében kezdenek.

 

* Én a sok terhesség hatására vakultam meg, Samunak a feje fáj, Hédi fáradt mindig, Beni meg kancsal. Remek. Ahhoz képest, hogy fél év az átfutás, jövő péntekre kaptam is időpontot...

** 9,5 kilót nem könnyű emelgetni...

*** Komolyan kezdek aggódni. Egyszer az öccsét is megrágja...

**** Bevallom, mióta egy szem Baldriparannal alszom, egész kipihenten ébredek 5 óra alvás után is :)

Családi fotó

...bár a fiúk egyelőre még csak sejthetőek a babakocsiban. De hogy ne maradjanak képtelenül, íme :D

Beni

Dani

Ovi-gondok

Nem Samuval van baj az oviban, az ovival van a gond úgy önmagában.

Az egész úgy kezdődött, hogy Hédit be kellett íratnom idén októbertől, de ezt már írtam. Közben kiderült, hogy mindenki 2013 májusában született, így mégsem volt hely. Mondtam, hogy nem baj, akkor tegyük már át júniusra, akkor már elvben sok hely van és a gyerek is csak egynek számít (a 2,5 éves két gyereknek számol), és ő is itthon van velem 3 éves koráig, tök jó lenne. Doszt nem, egy hónapja kaptam az értesítőt, hogy idén decembertől felvették, részletek majd nyáron. Remek. Nem vertem ki a balhét, mert Hédi is nagyon menne az oviba, hát nem játszom el a szuperanyut, hogy de csakazértis, ha menne, hagy menjen.

Aztán arra már ne kanyarodjunk rá, hogy január óta járvány van. Hol ilyen, hol olyan, hol kiírják, hol nem. Samu persze mindent elkap. Meg Hédi is. Az ikrek pláne. Most 40 fokos lázzal feküdt itthon a gyerekem egy hetet, erre persze Dani is lázas. Jupi.

A múltkor olyan koszosan küldték haza a gyereket, hogy én szégyeltem. Azt mondja az óvónő, amikor a múltkor rákérdeztem, hogy nem vette észre. Mit? Hogy bokáig f*sos Samu? Nehéz lehetett nem észrevenni... Emellé külön feszíti az idegeimet, hogy bekérték a gumicsizmát meg az esőnadrágot, de ha mennek kirándulni, richtig nem adják a gyerekre. Akkor minek?!?

Februárban lett volna egy féléves (vagy hogy) elszámolás arról, mit csinál a gyerek benn stb, kérdezem a múltkor, hogy lehetne-e jövőhéten, mert itthon lesz apuka, nekem könnyebb lenne, válasz: hát nem tudják, mert Samu annyit nem volt óvodában stb stb... Wáááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Pedig bevallom, már marha kíváncsi lennék, mit csinálnak egész nap, mert azt a jó magyar ovi fílinget nagyon hiányolom...

Fél évesek lettek az ikrek

Ennek örömére hoztam egy szüléstörténetet, mert az idő már most elhomályosította, mi lesz később...

"Éjjel éreztem, hogy valami lesz. Reggel beálltam a tus alá és éreztem, hogy rendeződtek a keményedéseim, de fájásnak nem neveztem volna őket. 8kor már húzott a derekam, ha álltam, de ha mondjuk leültem, semmi bajom nem volt, így vacilláltam, menjünk, ne menjünk... 9kor beálltam a tus alá, csak nem múlt, de még azért megfőztem, meg minden, annyira gyenge volt az egész, hogy nem hittem, hogy gyerek lesz belőle. Fél 11kor mondta Bandesz, hogy vagy bevisz most, vagy 3ig sehová, tőle otthon is megszülhetek, mert ő lefekteti a gyerekeket. Ok, bevitt, 11kor landoltam a szülőszobán, pont a dokinőnk volt benn, mondta a szülésznőnek, hogy tök jó, hogy bejöttem, mert benn van a főorvos is, és hétfőn amúgy is indítottak volna, jó lenne, ha spontán szülnék. Ok, megvizsgált (a szülésznő), mondta, hogy 4cm-re nyitva vagyok (kb 2 ujj), szóval telefonáljak le apukának nyugodtan, hogy menjen haza a gyerekekkel, ne várjanak rám. Ok, leszóltam, közben rátettek CTG-re, 100-140-es "fájásokat" mutatott a gép, de én SEMMIT nem éreztem. Néha megkeményedett a hasam, de ennyi. A szülésznő leválasztotta a méhszájat a burokról, akkor már valami történt, de az is csak vicc volt. 1/4 12 körül bejött a dokinő, hogy javasolná a PDA-t (eda), mert ikreket szülni nagyon fáj, és el is húzódhat, persze, mivel be voltam tojva, simán belementem. Közben megint megvizsgált a szülésznő, 6cm (3ujj), ekkor repesztette meg a burkot, bár úgy adta elő, mintha magától repedt volna meg, csak én napokkal később megtaláltam a sebet Dani fején. Na mindegy. Anesztes csak nem akart leérni, 3/4 12-re már 9cm-re voltam kitágulva, mondta a szülésznő a dokinak, hogy szóljon fel, hogy haladjanak, mert teljesen fel van minden puhulva és nagyon gyorsan jönnek a fiúk. Én még mindig nem éreztem SEMMIT!!!!! Na, délre lejött az anesztes, 1/2 1-re nagy nehezen bekötötték a PDA-t, addig kaptam valamit, amitől leállt a szülés, aztán 3/4 1 felé vége lett a szer hatásának, viszont dolgozni kezdett a PDA, szóval még annyit sem éreztem, mint előtte. A szülésznő szólt 1 körül, hogy nyomjak, aztán nézték a CTG-t és mondták, mikor nyomjak rá. Előtte még csináltak UH-t, hogy merre fekszik Benci, aztán amikor Dani kinn volt (kb. az 5. nyomás után), a főorvos is megtapogatta a hasam, irányban van-e még Beni, a dokinő megrepesztette a burkot és már csak nyomnom kellett. Beni 2 nyomásra kinn volt. De nála sem éreztem semmit sem, ugyanúgy mondták, mikor kell nyomnom. A lepény születését éreztem, nem volt kellemes, de ennyi. Féltem is, hogy érzéstelenítő nélkül varrnak majd, de varrni sem kellett. Megnyugtató volt, hogy az ikrek miatt eleve a műtő melletti szülőszobába vittek, a fejem mellett volt az ajtó a műtőbe, az pedig nagyon vicces, hogy a 3 szülésből pont az ikrek voltak a legkönnyebbek. Ha a gyorsaságit nem is, a könnyűségi versenyt azt hiszem, megnyertem ;)"

Ezt az egyik csopiból másoltam át, mert én már ennyire nem emlékszem az egészre. De mire is emlékszem fél év elteltével? Lássuk csak...

Érdekes volt, hogy éjjel is a szokott módon keményedett a hasam, mégis tudtam, hogy másnap szülök. Nem is lepett meg, amikor beindult a szülés, bár nem nagyon akaródzott mennem. Féltem nagyon a fájdalomtól, meg az egésztől, hogy baj lesz, hogy fájni fog, hogy valami nem sikerül, hogy fájni fog, hogy végül mégis műteni kell, vagy ha mégsem, akkor fájni fog.

Emlékszem, amikor beértem, mennyire hülyének néztek, "Mit beszél ez a nő 2 perces fájásokról a nagy táskájával?!" ez volt a homlokukra írva. Amikor felcsengettem a szülőszobára, mondtam, hogy két perces fájásaim vannak, lentről küldtek, beengedett a Hebamme, de én persze nem álltam neki a vajúdók meg a szülőszobák között grasszálni, megvártam, amíg jön valaki és megkérdezi, mit akarok. Közben jött egy fiatal, valszeg első gyerekes pár, könnyedén besasszéztak az amúgy is nyitott ajtón, végigsétáltak az egész szülészeten (még az a jó, hogy a szülőszobákra nem nyitogattak be), közben jött a szülésznő, a gondjaiba vette őket, mert jajj szegény anyuka vajúdik, de mondták, hogy nem, csak kontrollra jöttek. A mellettem levő vizsgálóba vezette be őket a szülésznő, közben még hallottam, hogy mondta, hogy valaki becsengetett, hogy 2 perces fájásai vannak, fura, azt hitte, ők azok. Aztán kijön, oda hozzám, hogy "Maga meg kicsoda és mit akar itt?!" Legyek őszinte? Megadta az alaphangot az egésznek. A szülésznő amúgy ugyanilyen bunkó volt egész addig, amíg a dokinő széles mosollyal nem fogadott, hogy jajj, de jó, hogy magamtól jöttem, nem kell az indítással szórakozni.

Arra is tisztán emlékszem, mennyire fájt a "vizsgálat", teljesen biztos vagyok benne, hogy a szülésznő végig kézzel tágított, amit nem is értek, tekintve, hogy vártuk az anesztest, nem volt létszükség fél órán belül szülnöm... Amikor aztán csak leért a PDA, megláttam a hatalmas tűket, a műszereket meg mindent és már azt kívántam, hogy bárcsak inkább a szülés fájna. De a gyomorvakaró tudaton kívül, hogy egy tű áll ki a hátamból (igen, volt kapacitásom szülés közben ezzel foglalkozni), meg néhány erősebb ütéstől, nyomástól eltekintve semmit nem éreztem. Más kérdés, hogy a fiúk 3 hónapos koráig fájt utána a hátam...

Érdekes volt megélni, hogy miután Dani felsírt és én pihentem volna, egyből nyomnom kellett megint. Megszültem már addigra 2 gyereket, ez is újdonság volt. Mint azt is nagyon érdekes volt hallani, hogy ketten visítanak, és azt is furcsa volt megélni, hogy 2 gyereket adtak a kezembe.

Tisztán él bennem a főorvos minden szava, ami arra vonatkozott, mennyire királyul csináltam, le a kalappal előttem. Hát nem volt nehéz, nem is első gyerekek voltak, meg amúgy is, nem is sokat éreztem, és a csapat is nagyon jó volt. De ettől még jól esett. Mindenki büszke volt rám, hogy természetes úton megszültem az ikreket, mint kiderült, ez nem gyakori, és innentől már én is büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. Utólag nem is bántam, mert másnap kezdődött az igazi élet, éjjel nappal, szóval minden csepp erőmre szükségem volt.

Azóta pedig eltelt fél év, és az a két kék törpi, aki elveszett a véres plédekbe bugyolálva hatalmas, erős kisfiúvá nőtte ki magát. Olyan hihetetlen...

"Kis karácsony, Nagy karácsony...

... teljesült most minden álmom!"

Ezt kánonban énekelhetnék a gyerekek :) Az ünnep rám eső részének sajnos csúnyán betett egy megfázás, Samu 19-én volt utoljára oviban, 20-án már szörcsögött, 24-re teljes K.O. volt. Annyira az orra nem volt gáz, étvágya viszont 0 volt viszonylag, tehát kár volt annyi energiát ölni az ebédbe, pedig még csokitortát is csináltam neki, de azon kívül, hogy nagyon örült neki (tényleg, végül is már ezért megérte), és lerágta a csokit róla, sok kárt sajna nem tett benne... :( Amúgy is leküldte a torta az agyam rákászni, éjjel 11kor még azzal szenvedtem, persze a sárgája belefolyt a fehérjébe, így az istennek nem lehetett felverni habbá, de nem baj, egy éles huszárvonással megoldottam, és végül nagyon finom lett. Na mindegy, a vacsora nagy türelmetlenkedéssel telt, de végül megérte várni :) nekik mindenképp :)

Úgy örültem, Samu rájött végre, hogyan kell kibontani az ajándékot, Hédi meg elnézte tőle, olyan aranyosak voltak. 7 felé keltek a fiúk, amíg ők ettek, a nagyok segítettek kibontani az ajándékaikat :) 8kor fújtam takarodót, de szemlátomást örültek a gyerekek, hogy lefekhettek. Szemlátomást. 10ig nem aludtak, reggel pedig 7kor már hallottam, hogy Samu kiabál, hogy "Épicccííííí sínt!" Nagyon bejött neki a favonat (újra).

Kicsit kevésbé karácsony, 16-án megkaptam a spirált, nagyon kíváncsi leszek, eddig nem az igazi, de elvben jobb lesz. Vérzek folyamatosan, nem erősen, csak cseppekben, de akkor is. A közérzetem sem olyan jó, de ami tény, az való, napról napra könnyebb. Szerencsére érezni nem érek semmit, csak ha futok pl vagy emelek, de elvben ez is normális, mert a szervezetem küzd ellene.

Első napunk egyedül

Ma én vittem Samut az oviba. Igen, máskor is én szoktam. Csak most nem volt segítség, így a maradék 3at is vinnem kellett.

A fiúk jól keltek, így láttam rá valami csekély reményt, hogy a kajálást össze tudjuk hangolni. 5 óra alvást követően 8kor kirobbantottam a nagyokat, reggeliztünk (kínlódtunk), közben összeraktam Samu tízóraiját, megetettem Benit, aztán felöltöztettem a nagyokat, megetettem Danit, majd nekivágtunk az ismeretlennek.

Samu eszméletlenül ügyesen álldogált a tesófellépőn, ez nagy segítség volt, mert késésben voltunk, de így csak 5 perccel 10 után értünk be, én többre számoltam. Samut megkértem, hogy ne szaladozzon, Hédit kivettem (nagy hiba volt), aztán nekiálltam kiszedni az ikreket. Egyszer hátrafordulok, látom, hogy a lányom lobogó sapkával rohan a főút felé. Kiabálok utána, hogy álljon meg, de szerencsémre egy hős apuka utána vetette magát, és felkapta, mielőtt baj lehetett volna. Mea culpa, az én hülyeségem volt. Mindegy, apuka megfogta a lányt, amíg a fiúkat kiszedtem, akkor a 4 gyerekkel irány be, Samu már a folyosón vetkőzni kezdett. Nagy nehezen elmagyaráztam neki, hogy a cuccainak nem itt van a helye + vegyük már fel a váltócipőt. Egyik kezemben az ikrek (igen, 2 mózes egy kézben), másikban Hédi, harmadikkal szedegetem Samu cuccait. Odaérünk a fogashoz, ikrek letesz, Hédi letesz, elkezdem Samut vetkőztetni, de Hédi már sehol nincs. Futok utána, visszaterelem, Samu türelmetlen, menne játszani. Közben fél cipőnél megjelenik az óvónőnk, Hédi megint elszalad, mondja az óvónő, hagyjam, nem lesz baja, majd összeszedjük. Hát jó, hagyom. Samu kész, puszira már nincs idő, rohan játszani. Én összevakartam a lányom, felnyaláboltam az ikreket és irány az utca. Ikrek tessék-lássék berakva a kocsiba, Hédit bekötöttem (akkor már okultam a hibámból), ikreket beigazítottam, és elmentünk egy rövid sétára.

Hazaérve mindenkit felpakoltam, babakocsit eltettem, 11 óra. Ikreket lefektettem, Hédit kivittem a konyhába játszani, közben megfőztem. 1/2 12, megetettem Benit, összeszedtem a bandát, irány az ovi. Mintha otthon sem lettünk volna...

Samu már az ajtóban várt, mondta az óvónő, hogy 1/2 12-től búcsúzkodott, meglepett a dolog. De szerencsém volt, a csipet csapatot így nem kellett mozgatnom. 12-re odaértem, bár azt mondta az óvónő, hogy ráérek, de azt hiszem, jobb volt így. Holnap 1/2 10-re megyünk.

1/2 1-re hazaértünk (5 percre van tőlünk az ovi), nagyok megebédeltek, lefeküdtek, 1óra, Dani is evett, lefeküdt, 1/2 2, végre én is leroskadhattam a székre és elégedetten konstatálhattam magamban: ez a délelőtt is elment, és túléltük!

Egy vidám hétvége emlékére

Csak keveset veszekedtünk, ez már önmagában vidám. Bandesz lerobbant szombatra teljesen, én viszont betegeskedésre fordítható idő hiányában meggyógyultam péntek délutánra. Ettől még jórészt egyedül vittem a boltot, bár szegény nagy betegem így is rengeteget segített, de azért igyekeztem kikímélni, levest főztem neki, ápoltam stb. De 4 gyerek az betegen is 4 gyerek...

Szombat délután bementünk Mergentheimbe. Muszáj volt,  mert Samu cipőjének nem volt már orra, és Hédinek is igen nyomta a körmeit a kiscipő. A MyShoes - szégyen szemre - ki volt fosztva. Vagy csak rosszkor mentünk. Abból a szempontból nem, hogy a tavaszi/nyári kollekciót árusították ki, nekünk pont az kellett, mert idén megfogadtam, hótaposót csak az első hó után fogok venni. Viszont mivel kiárusítás volt, így - persze - nem lehetett kapni méretet semmiből. A Hédi féle cipőkből volt 18-19 vagy 23-25 (nagy nehezen azért találtam egy 20-asat, nem az igazi, de legalább nem löki le a lábujjkörmeit :S ), ami a Samura valókból tetszett volna, abból pedig 28 alatt SEMMI nem volt. Végül kényszermegoldás gyanánt vettünk neki egy adidast, nem szép, de legalább magasított a bokája, hogy az ne fázzon neki. Valamit valamiért. Neki sem tetszik annyira, de azért viselte. Szerencsére a fiamat nem zavarja, hogy a lyukas a cipője, ha egyszer megszokta, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá.

A fiúk persze nagyon rendesek voltak. Üvöltöttek kb 2 órán keresztül, de nem volt mit tenni, nekem muszáj volt bemennem az EDEKAba. A hűtőnkben ugyanis csak néhány molypille aludta 1000 éves álmát, és kenyerünk sem volt. (A falu átka...) De végül is túléltük a kiruccanást pár apró idegösszeomlással, és Hédiből kiindulva a dolog napról napra jobb lesz majd.

Vasárnap szülinapoltunk. Ennek örömére Bandesz felébresztett éjfél után 2 perccel és odaadta az ajándékom. Nagyon örültem neki, egy spéci varródobozt kaptam, régi álmom volt már, de bevallom, részemről várhatott volna a dolog reggelig, tekintve, hogy az ikrek a takonytól 2-kor keltek (ma már 5ig aludtak!!!!), de mindegy. Szép hét volt amúgy, minden nap kaptam valamit :) Mivel nekem az ajándék a szeretetnyelvem, vasárnapra már nagyon szeretettnek éreztem magam :D
Hétfőn egy baglyos képeslapot kaptam, kedden 2 csík Ferrero Küsschent, szerdán most hirtelen nem tudom, mit kaptam, csütörtökön baglyos akasztóst, pénteken illatgyertyát potpurival, szombaton baglyos dekorszalvétát, vasárnap pedig a varródobozt :) Szóval klassz volt nagyon :)

Meglett az orrcsepp is, kiderült, hogy mégsem a Vologok* javítottak vele a Pángalaktikus Gégepukkasztó* állagán, bár Niki barátnőm elméletéből kiindulva szegény orrcseppet ettől csak egy hajszál választotta el, ugyanis...
Történt, hogy ha már szülinap, rendeztem egy szülinapi porszívózást. Fura volt már korábban, hogy nehezen szív a porszívó, és az 5. perc után rettenetes hangja lett. Azt hittem, a sok haj okozza, ami a szűrőre tekeredett, így hát lecsatoltam a tartályt, és látom ám, hogy a berakodott por alól egy kék foltocska kacsingat rám. Felkeltette az érdeklődésemet a dolog, megpiszkáltam, érzetre a sok portól olyan volt, mintha legalább Tutanhamon sírját találtam volna meg, és láss csodát, a kis kékből egy hosszú kék lett, majd további nyaggatás hatására előkeveredett valami rózsaszín is. Az orrcsepp. Hogy került oda? Agyas Samuka és Eszes Hédike teledobálták a csövet. Mert ez ám nem a vége még, komoly közelharc árán, amit a fizika - sokak szerint kőbe vésett - törvényei ellen vívtam, melyek kimondják, hogy egy merev félkörbe egy merev egyenest nem lehet illeszteni (ilyen hülyeséget! :D ), kiszabadítottam a flasit és porszívóztam volna tovább. Volna. Éktelen sivítás hasított a kellemes, lagymatag vasárnap délelőttbe, de mivel a szívóerő jelentősen feljavult, ezt már végképp a hajnak tudtam be. Bejön az én drága fizikusom, és az első kérdése:
- Mi ez a zaj?
- Hát mi lenne, a porszívó!
- Ez normális, hogy ilyen hangja van?
Itt már csak sóhajtottam, azt hiszem, ez a mondata többet mondott minden szónál (Bandesz nem porszívó kompatibilis). Mondtam, hogy a hajam okozza biztosan. Csak nézi, nézi a tartályt:
- Te Tündérke, ez fordítva van összerakva!
Elborult az arcom:
- Már hogy a fészkesbe lenne fordítva összerakva?  Teljesen hülyebiztos, annyira csak nem vagyok tán idióta, hogy nem tudom megcsinálni....
Azért levette a tartály. Ahová korábban az orrcsepp ékelődött be, onnan most egy használt papírzsepi vigyorgott ránk.
Szumma szummárum: jó, hogy nem égett le a porszívó...

Már csak egy dolog van hátra: úrrá lenni a motiválatlanságomon :( azt hiszem, ha van tavaszi fáradtság, akkor létezik az őszi motiválatlanság is...

Jó néhány nehéz nap még nehezebb éjszakája...

A fiúk hasfájósak, Hédi fogzik, Samu zaklatott. Konkrétan négy gyerekből négy virraszt éjszakáról éjszakára. Meg persze mi. Igen mi, Bandesz és én.

A kör körbe jár, éjjel nem alszanak, napközben nyűgösek, kimerültek, kezelhetetlenek. A fiúk vég nélkül sírnak, mindegy, hogy éjjel van, vagy nappal. Én pedig zombiként dülöngélek egyik faltól a másikig. De a legnehezebb a türelem. Venni egy nagy levegőt és elmondani újra, meg újra, hogy nem szabad, ne csináld, nem szép dolog, pedig tudom jól (ez tartja az idegeim utolsó szálait), hogy legalább ugyanúgy, ha nem jobban szenvednek ők is, mint én.

Hédi kb fél órával azt követően, hogy felkeltek, nagyjából 5 perccel a reggeli előtt már nyűgös, hisztis, rajtam csüng állandóan. Nyafog, sír, tépi a ruháimat, hogy vegyem fel. A reggelit alig tudom beletölteni, mert már az etetőszékben elalszik (nem, ébredés után 2 perccel még nem éhesek).

Samu hisztis, agresszív, türelmetlen. Mindent eldob, földhöz vág, ami nem úgy sikerül, vagy egyáltalán nem sikerül. Magát is sűrűn vágja a padlóhoz és tehetetlen dühében rúg, vág, csapkod. Nem egy szép látvány....

A fiúk meg... sírnak. Sírnak hason, háton, az oldalukon, ölben, ágyban, cumisüvegen, cumival, cumi nélkül, hálózsákban, vagy csak sima ruhában, mindegy. Daninak mindig beakad a levegő, vagy a nagy C-ben reked meg valahol, és akkor sok órás kínlódás, sírás és tekergés után csak kijön, vagy beszorul a bordái alá, ami a legrosszabb a világon (tapasztalat), és ezen a fejhangon sivalkodás persze csak tovább ront. Beni még mindig (vagyis már megint) mekóniumot kakil, erre egyetlen ember volt képes a családban rajta kívül, mármint hogy születés után ezt ilyen sokáig kihúzza, és ez én voltam. Anyu elmondása szerint szenvedtem, mint 3 kutya egy láncon, szóval megértem a gyerekem, és ezen speciel végképp semmiképp nem tudok segíteni. Talán ez az egészben a legrosszabb.

Szóval kimerült, hangos időszakunkat éljük, de tartja bennem a lelket, hogy egyszer ennek is vége lesz...

Vissza a jövőbe

Szóval valahol ott hagytam abba, hogy kórházban voltunk. Hétfőn bekerültünk, szerdán hazajöttünk. Mi baja volt Beninek? Senki nem tudja. Tenyésztés rendben, vérkép rendben, UH rendben... kérdeztem, hogy a tápszer nem lehet? A doki szerint nem, mert szabvány a tápszer előállítás mindenhol, mindegy, melyiket adom, ugyanazt tudja. Hát jó. Azért mi váltottunk Bebára, mert azt mintha jobban ette volna a gyerek. Eredmény: láss csodát, egy hét múlva a hányás is, hasmenés is megszűnt. Sőt, azóta a gyerek 170 miliket eszik egy kajálásra, ennek folyományaként lassan 4 kiló lesz :)

De hogy írjak kicsit a mindennapokról is. Samu kutyarossz, nehéz vele nagyon, állandóan Hédit szekálja, hiába kérem, magyarázom, büntetem, semmit nem ér. Hogy miért csinálja, nem tudom. Van, aki azt mondja, a figyelem középpontjában szeretne lenni, más azt, hogy a húgán vezeti le a frusztráltságát, megint más azt, hogy gyerek és kész. Én meg egyszerűen már nem tudok mit csinálni. Mióta májusban felfogadtam a bébiszitterünket, egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, és egyre rosszabb a helyzet. Pedig olyan büszke voltam rá, hogy SOHA nem bántotta a húgát. Közben készülünk az ovira is, lassan nekiállok beszerezni a hiányzó dolgokat, esőnadrág, benti cipő, stb. Októberben majd valamikor még elvben be kellene mennem egyeztetni, meg ideadják a papírt is, amit kitöltve elkezdik vonni az ovidíjat. Hát, hamar eljött ez is, vérzik a lelkem, hogy az én csepp manóm novembertől ovis lesz, de Bandesznak van igaza, örökké nem lehet itthon. Félek is a dologtól, a szoktatás, hogy fogadja majd, tetszik-e neki vagy nem, szeretni fogja-e vagy csak kínlódunk majd... Legújabb heppje, hogy fél a gyerekektől, ez külön aggaszt, mert az oviban elég sok van belőlük, de csak megoldódik közösségben talán ez is. Remélem...

Hédi elindult, így most meg van az egész napos program. Mindenféle játék nélkül elvan, jön, megy, rendezkedik. Nagyon tetszik neki, hogy "nagylány" lett. A beszédfejlődése viszont, amilyen nagy lendülettel indult, úgy meg is rekedt, sőt, most talán mintha visszafelé lépkednénk, egyre kevesebb dolgot mond. Nem mintha izgatna a dolog, Samu is sokáig ezt csinálta, aztán csak megtanult beszélni. Alsó két szemfog kinn, a felső kettőt várjuk éppen. Remélem, hamarosan átpattan, és vége az álmatlan éjszakáknak. Szegénykémet sajnálom amúgy, Samu mindig bántja, a fiúkkal nem tud úgy játszani, nekem meg nincs rá annyi időm, amennyit szeretném, hogy legyen. Igyekszem rengeteget foglalkozni vele, de ettől még sokszor érzem, hogy ez is nagyon kevés neki.

A fiúkkal minden rendben, nőnek, gyarapodnak, esznek, alszanak. Kivéve délutánonként, mert akkor kiböjtöljük a pocakfájást, de nem panaszkodom, éjjel alszunk. Amit nem szeretek, hogy a babakocsit utálják, szóval nehéz sétálni menni velük. Ha megállunk bárhol (mondjuk játszótér), 10 perccel később kezdődik a visítás. Ezt leszámítva nem sok gondom van velük. Segítségem nincs, egy hónapig lett volna, de a kassza addig töketlenkedett, hogy az egy hónapból 4 nap lett. Remek. De mindegy, megoldom, kimerítő kicsit, de nem lehetetlen. Csak szervezés kérdése az egész. Így szerencsére mindenre van időm, mindig van tiszta ruha, ebéd, játék, meseolvasás, és a fiúk sincsenek elhanyagolva. Igaz, este teli lisztes zsákként dőlök az ágyba, de 4 gyerekes anyukaként nagyra tudom értékelni, hogy legalább napközben nem akarok idegösszeomlást kapni.

...és ha minden jól megy, jövőhétre lesz autónk is...

Sajnos megint sok az időm..

Kórházban vagyunk Benivel. Nem tudom, mi baja van, sajnos a dokik sem. Hány, megy a hasa, zöldet kakil, görcsöl. Rotára gondolnak, de honnan??? Másik ötlet: tápszer. Ez bennem is felmerült, pont terveztük kipróbálni a beba prot, mert a Milupa nem hozta az elvárást, amikor reggel a fiatal úr olyan sárgát hányt, mintha a peleka tartalma folyt volna vissza fönn. Szóval úgy döntöttem, nem kísérletezek, irány a kórház. Persze nem volt meglepő, bunkók voltak, mint a föld, de végül, amikor Beni 10 percen belül 2 pelenkát fosott nekik csont tele és meg a nővért is összehányta, azt mondták ők is, hogy sehova a jó helyről... Most megfigyelődünk, kitenyésztik a pelus tartalmát és holnapra talán okosabbak leszünk...

Megszülettek!

2-án :) Spontán indult és hüvelyi szülés lett a vége :) Dani volt az első, ő 2960g és 48cm lett, Beni 2850g és 50cm. Holnap megyünk is haza :) (bővebb élmény beszámoló otthonról :) )

Daniel

Benjamin

37+4

... és igen, még mindig egyben. Nem egyszerű ez az egész szülésesdi, az ember sose tudja igazán, mire készüljön...

Hétfőn már eleve cefetül indult a nap, semmi alvás után telehánytam a mosogatót (ma reggelre az is világossá vált, hogy ezt is a Raidnek köszönhetem, engem irt, nem a szúnyogokat...). 9re mentünk, feltettek CTG-re, vicces volt, abban a szülőszobában volt csak hely, ahol Hédi született anno :) De a könyv másfél oldal után elfogyott (Hadas Kriszta: Egy tökéletlen anya naplója, csak ajánlani tudom mindenkinek!), az ágy kényelmetlen volt, a CTG csendes, én álmos, az idő rossz... Mindegy, a fiúk szíve most szépen zakatolt, egyenletesen, lehet, hogy Briginek volt igaza, és a múltkor tényleg olyan ügyes volt a szülésznő, hogy az idő nagy részében engem mért... nem az első eset lett volna, elég balfék szegény néni.

Na, ezt követően pikk-pakk a vizsgálóasztalon találtam magam, újabb deja-vu, Hédi szülészorvosa (orvosnője) jött szemben széles mosollyal, kérdezte, hogy vagyok, hogy van Hédi, biztosan jól megnőtt már, aztán megint itt nagy pocakkal, beszélgettünk erről is kicsit, közben nekilátott az UH-nak, mindjárt jön a főorvos úr, addig ő elkezdi. Közben jött a főorvos úr is, első kérdése: "..és akkor mi legyen az indítással?" Már itt nem tetszett a kérdés, amikor innen indulunk, annak általában a "menjen haza és nyugodjon meg" a vége. Most sem lett ez másképp. Mondtam, hogy de 37+2-nél nem mindegy már? De végül is valahol a dokinak is igaza van, jobb, ha magától indul be (nem fog), amit én úgy fordítanék, hogy van még hete a méhszájnak érni. Meg amúgy sem lett kész a sztrepto. Ami aggaszt, hogy Beni minden értéket épp alulról súrol, valamiért nem nagyon nő már, illetve a másik dolog, hogy Dani belecsavarta magát a köldökzsinórba, ami borzasztóan aggasztott, de ha jól értettem, a pocakján van, nem a nyakán, mint Samunak, arról nem is beszélve, hogy a műtő elő lesz készítve, hiába a super-nature hozzáállás, nem a szomszédos erdőben fogok szülni (a műtő pedig pont a szülőszobával szemben van, nem egy nagy táv). Szóval abban maradtunk, hogy érleljem a méhszájam, növesszem Benit, 4-én 10 és 11 között pedig, ha addig semmi nem történne, már táskástól jelentkezzek a szülőszoba ajtajában.

Hát, üsse kavics, én viszem a táskáim is szívesen, csak nehogy megint hülyét csináljanak belőlem... (bár az a "szülünk" hét lesz)

Itt a vége, fuss el véle (?)

Ismét hétfő van... 6:13, éppen. Fura, hogy most már nem a heteket számolom, vagy a napokat, hanem az órákat és a perceket. Persze megnyugodtam, ennek is meg van a maga szépsége, mármint az indításnak. Nincs az az ideg, hogy ideér-e a mentő, ki vigyáz a gyerekekre, hogy jutok kórházba, nem szülök-e meg itthon.. A fiúk persze, köszönik szépen, nagyon jól vannak odabenn, eszük ágában sincs megszületni. Front ide, vihar oda, semmi nem használ. Persze a kérdőjel jogos a cím végén, a múltkor úgy hangzott el a mondat, viszonylag pontosan idézve: "A B baba súlya jelentősen kisebb, és a magzatvíz is fogy. Ha (!!!!) ez nem változik, vagy rosszabbodik, jövő hétfőn rájuk nézek megint, akkor (!!!) megindítjuk a szülést." Tehát ha Beni nőtt egy hét alatt (nem hiszem, mert a 2-300g, amiről a doki beszélt mindig is megvolt közöttük), és a magzatvíz sem fogyott tovább (mert visszatermelni garantáltan nem tudom), vélhetően hazaküldenek és várunk tovább. Meglátjuk.

Tegnap megkerestük a fiúkat az AngelSounddal, nem tetszik, hogy Dani szíve még mindig össze-vissza ver néha. Ha megszülettek, mindenképp meg kell említsem, hogy nézzenek már rá, mert nem hiányzik, hogy itthon legyen rosszul. Beni viszont teljesen lenn van, lemászott Dani lábairól, így már a borda alá gyömöszködéstől sem félek annyira, de persze tudjuk, bármi lehet, tehát fél lábbal arra is igyekszem készülni, hogy császár lesz a vége, ne akkor érjen két fájás között sokként a hír.. A táskákat bepakoltam, elvben mindenünk van, most csak a vajúdósat rakjuk el, azt beszéltük, aztán ha úgy is van, délután behozzák a nagyot Bandeszék. Az annyira nem égető. Ha nem kell, akkor meg legalább nem cipeltünk feleslegesen még egy táskát, elég lesz a babakocsi :) (apáék ugyanis meg akarnak várni)

Szintén tegnap, nem tudom, mi ütött a kinti két gyerekembe, de eszméletlen anyásak voltak. Senki más nem volt jó, csak anyával lehetett tusolni, enni, aludni menni, sőt, Samuval összebújva néztük a Némó nyomábant, ami azért nagy szó (ennek örömére Hédi kimérte neki a féltékenysége diktálta sallereket, ami szintén szokatlan, mert miattam sosem szoktak összeveszni...) Hiányozni fognak, akár most fektetnek be, akár végül csak megvárjuk, hogy elinduljon magától a dolog... és még akkor haza se hoztuk az ikreket...

De egy dolog vigasztal, akár ma születnek a fiúk, akár 4 hét múlva, már mindenképp Oroszlánok lesznek :)

36+2

Telnek a hetek, egyik a másik után, és én úgy le vagyok maradva naplóírásban, mint a borravaló. Mentségemre szolgáljon, hogy gép elé ritkán jutok, tabletről meg pötyögjön az, akinek 7 anyja van (ekkora bejegyzések legalábbis...)

Szóval voltam dokinál szerdán. Szülésnek semmi nyoma nem volt, hiába mondta a főorvos a kórházban, hogy már a hétvégén megszülök, sőt, minden jósló és egyéb nyavalya is eltűnt. Remek. A CTG eseménytelenül telt, a vérnyomásom volt csak magamhoz képest magas, de ennyi, semmi extrém. A súlyom is nőtt vagy 3 kilót, öröm, hogy a fiúké is. Mind a kettő fejjel lefelé, ez is csodálatos. Ami kicsit elszomorított, hogy a méhnyakam nem hogy rövidült volna, visszanyúlt, tehát annak az esélye, hogy a közeljövőben megszülök, egyenértékűvé vált a nullával. A kissé nyitott méhszájam is bezárult újra, hogy hogyan csinálta, nem tudom, de elkönyveltem magam orvosi csodának, így hát végképp lemondtam arról, hogy szülünk. Nagyon elkeseredtem, mert már szerettem volna túl lenni rajta, de mindegy, ha Hédire hivatkozva (ledöbbentem amúgy, hogy most már otthon sincs kötelező sztrepto szűrés...)

Ma megjártam a kórházat abban a biztos tudatban, hogy a legnagyobb bajom az lesz, hogy hogyan fogok két hét múlvára időpontot szerezni, mert ugye én sose szülök meg úgyse. Hát, a dolgok kicsit gördülékenyebben alakultak, mint ahogyan terveztem. A CTG nem lett valami szuper, én nem láttam semmi exaktot rajta, csodáltam, hogy a szülésznő vízzel kínál (nem szoktak), így feküdjek, úgy feküdjek, aztán 40 perc múlva levett a gépről. A doki is eléggé ráncolta a szemöldökét, amikor meglátta a görbét, kérdezte, a nőgyógyászom mit mondott, hát semmi, mit mondott volna? "Nem aggódik?" Mondom ki, a Dr. Peter? Nem... "Hát, ha nem, akkor nem, nézzünk rá a babákra..." Elvben minden rendben van, funkcionál mindkét gyerek (ami meglepett, hogy Danit már majdnem hüvelyivel mérte, annyira lenn van, mondta, hogy beékelődött a medencecsontba, onnan már biztosan nem jön ki, hát jó, legyen. Szerdán még majdnem fej-fej mellett voltak.), de... és az ilyen "de"-ktől tudok rosszul lenni. Beni állítólag erősen le van maradva Danihoz képest. Ezt eddig is tudtuk. Tapinthatóan kisebb, nem is kérdés, UH fej sem kell hozzá. Igen ám, de fogy a magzatvíz is. Ez kevésbé jó hír. Mondtam, hogy valami folyik is belőlem, felmerült bennem, hogy a vizem szivárog, ránéztünk, de nem az állítólag. (Viszont minden csont kemény odalenn. A főorvos ugyan még mondta, hogy Dani elpattinthatja a burkot, tehát vízelfolyással még megindulhat a szülés, de végül ezt egyikőnk sem tartotta túl valószínűnek.) Szóval anélkül, hogy bármit is felvetettem volna, hétfőre kaptam egy új időpontot. Azt mondta az orvos, muszáj ránézni a babákra és ha a helyzet változatlan marad vagy romlik, akkor indítani kell. Zselé, tabi, vágás, nyitás, jajj :S Ettől mindig is annyira féltem, és most sem áll közelebb a szívemhez. Mivel a valódi problémát nem tudtam meg, így azt sem tudom mondani, hogy növesztem a fiúkat és akkor minden ok lesz, mert a 2-300g különbség, amiről a doktor beszélt, mindig is megvolt. 2 nap kereken, akár hol mérték őket. A 13. héttől. Tehát tuti nem ez a baj. A magzatvízzel meg, sajnos, nem tudok mit csinálni, visszatermelni kb lehetetlen... Evvan, egyelőre jobb híján bízom a legjobbakban.

34+4

...és a hajam még mindig tart. De hogy meddig?

Nehezen jutok géphez a kicsiktől, pedig lenne mit írni. Hédi most is éberen szörpög mögöttem, tehát lehet, hogy ez is csak egy összecsapott villámbejegyzés lesz, meglátjuk.

Szóval múlt csütörtökön voltam nőgyógyásznál. Egyrészt remek volt, hogy volt már sulibusz (bár úgy néz ki, a bedugott fülű ablakon kibámuló 16 évesek a mellettük terpeszkedő hatalmas táskával globális probléma, de végül csak le tudtam ülni a Notfall sitz-re, sajnálkozó és lenéző pillantásoktól kísérve... kapják be :D ), 7:20-ra be is ért a busz, még reggelit is tudtam keríteni, szerencsémre, mert utána, mire észbe kaptam volna, már végeztem is. 7:35-kor, a múltkori esetből okulva, besasszéztam az ajtón és láss csodát, már a kikészített pisis pohárral és a reggel még kicsit csalós széles mosollyal fogadtak. WC, innen labor, ott gyors súly mérés (+30 deka súlygyarapodás 2 hét alatt, azt mondanám, dicsérendő, hogy miért nem az, később...), vérnyomás mérés (100/50-hez 95-ös pulzus, nem csodálom, hogy napok óta el akarok pusztulni), vért nem vettek, vagy elfelejtették, vagy nem tudom, mindegy, én örültem, onnan egyből CTG, hála a csodabandázsnak, amit a kórházban kaptam és aminek mindenki a csodájára járt, 25 perc alatt végeztünk, elég cikkcakkos lett, de semmi extra, innen át a nőgyógyászhoz, és azt vettem észre 9kor, hogy már az utcán sétálgatok :) De ne rohanjunk ennyire előre.

A dokim eléggé szét volt esve, szóval a vizsgálat sem volt valami összeszedett, de csak megoldottuk a végére. A méhszáj nyílik, ez volt az első pofon. Aztán kiderült, a méhnyak is jelentősen rövidül, 6 centiből lett kevesebb, mint 2 hét alatt 3,5... Meglepett, én biztos voltam a 38., de legalább a 40. hétben, de a forgatókönyv eddig nem ez volt. Aztán UH, fiúk szépen fejjel lefelé, viszont Danit 2100, Benit 2000g-nak mérte a gép... puff neki, 100g egy hét alatt. Nagyon kevés. A dokinő sem volt elragadtatva, de ez van, legalább nőnek. Kaptam időpontot augusztus elsejére, aztán mondta, hogy 4-étől szabin a praxis, beszéljem már meg a kórházzal, hogy oda megyek, de mondtam, hogy a) mindenképp az lenne a következő, b) ikrekkel 38. hét után túlhordósnak számítok, így két naponta kell majd járni. Meglepett, hogy tudtam újat mondani, ezek szerint én tényleg túlhordós vagyok már a 35. hetemmel is.

A kezdeti sokk után, amikor kipihentem az infókat, újult erővel lendültem neki hétfőn a kórháznak. Jól indult az egész, a kettes vajúdóban volt csak hely (front volt, telt ház), valami nem volt jó a CTG-vel, így másfél órán keresztül feküdtem rajta, de ha ez még nem lett volna elég, a szomszéd szülőkádban éppen szültek... nem éppen csendesen. Ok, a szülés fáj, tudom jól, már 2x próbáltam, de amit a hölgyemény előadott, kicsit talán a túlzás kategória volt (arról nem is beszélve, hogy ráértem agyalni, és anno, amikor Hédivel jártam szülésfelkészítőre, a német első gyerekes nők teljesen fel voltak háborodva, miért mondom, hogy térdelve vagy ülve a legjobb szülni, az milyen mocskos és amúgy is, pfúúújjjj, hát mondom, a kád se jobb, abba a vízbe ürül minden, véres nyákos szutymókban vajúdni nem lehet túl jó [ráadásul itt nem tusoltatják le az anyukákat szülés után, amikor én mosdani akartam, úgy néztek rám, mintha a Holdról jöttem volna minimum]... aztán meghallottam, amint a szülésnő rázendít a monoton, mégis lelkesítő szövegre, miszerint: "und nochmal... weiterweiterweiterweiter...! [németül kevésbé tudok kedvéért: "és még egyszer... gyerünkgyerünkgyerünktovábbtovábbtovább..!"] és ekkor eszembe jutott a saját szülésem Hédivel... és hogy itt nem adnak beöntést. Soha. Semmilyen körülmények között sem. A többit már szült anyatársaim fantáziájára bízom, én még reggeli előtt állok...). No de, azért jó is volt a dologban, a baba pont akkor sírt fel, amikor engem levettek a gépről, tehát azért a finisht is hallottam :) (pár könnycseppet el is kellett morzsolnom :) hiába, hormonok).

Ezt követően rövid várakozás után bekeveredtem a vizsgálóba, a főorvos szerzett valami medikát is, éljen. (Nem, a kórházban nincs hüvelyi vizsgálat, szerencsére...) Kérdezte, mi újság, mondtam, hogy minden rendben. "De...?" Elmeséltem neki, hogy mi volt a nőgyógyásznál, hogy rövidülök és nyílok, mire elégedett mosollyal az arcán, szélesen gesztikulálva előadta az ilyenkor megszokott dogmát: "Frau Oroszlání. Wie ich habe gesagt: MAXIMUM (ezt külön szélesen szokta artikulálni, nehogy véletlenül félreértsem) sechs-und-dreizigste schwangerschaftwoche." (németül kevésbé tudóknak: "Oroszlány asszony. Ahogyan mondtam: MAXIMUM a 36. terhességi hét.") Na, amikor ezt megbeszéltük, felfeküdtem az asztalra, hogy lemérjük a srácokat. Megnyugtattam magam már napokkal korábban, hogy ez a mérés számít majd igazán, végül is ehhez van összehasonlítási alap. Ugye legutóbb 1900 és 2100g-nak mérte a srácokat a gép. Most 2000 és 2300-nak. Püffff. További parafaktor, hogy a doki is azt mondta: Hát, nem nagyon nőnek, de! Legalább együtt fejlődnek, most örüljünk annak, aminek lehet. Hát... örüljünk. (Elejtett félszavakból azt is megtudtam, hogy 2 placenta van, az UH-n állítólag szépen látszik, tehát már emiatt sem kell aggódnom). Kértem időpontot 2 hét múlvára, erre persze megint jött a gunyoros megjegyzés, miszerint én még mindig hiszek benne, hogy a 36. hét után is egyben leszünk. Hát, most már csak azért is, bár bevallom, magam sem tudom, mi lenne a legjobb...

No, folyt. köv, de Samu is felkelt.