Ovi-gondok

Nem Samuval van baj az oviban, az ovival van a gond úgy önmagában.

Az egész úgy kezdődött, hogy Hédit be kellett íratnom idén októbertől, de ezt már írtam. Közben kiderült, hogy mindenki 2013 májusában született, így mégsem volt hely. Mondtam, hogy nem baj, akkor tegyük már át júniusra, akkor már elvben sok hely van és a gyerek is csak egynek számít (a 2,5 éves két gyereknek számol), és ő is itthon van velem 3 éves koráig, tök jó lenne. Doszt nem, egy hónapja kaptam az értesítőt, hogy idén decembertől felvették, részletek majd nyáron. Remek. Nem vertem ki a balhét, mert Hédi is nagyon menne az oviba, hát nem játszom el a szuperanyut, hogy de csakazértis, ha menne, hagy menjen.

Aztán arra már ne kanyarodjunk rá, hogy január óta járvány van. Hol ilyen, hol olyan, hol kiírják, hol nem. Samu persze mindent elkap. Meg Hédi is. Az ikrek pláne. Most 40 fokos lázzal feküdt itthon a gyerekem egy hetet, erre persze Dani is lázas. Jupi.

A múltkor olyan koszosan küldték haza a gyereket, hogy én szégyeltem. Azt mondja az óvónő, amikor a múltkor rákérdeztem, hogy nem vette észre. Mit? Hogy bokáig f*sos Samu? Nehéz lehetett nem észrevenni... Emellé külön feszíti az idegeimet, hogy bekérték a gumicsizmát meg az esőnadrágot, de ha mennek kirándulni, richtig nem adják a gyerekre. Akkor minek?!?

Februárban lett volna egy féléves (vagy hogy) elszámolás arról, mit csinál a gyerek benn stb, kérdezem a múltkor, hogy lehetne-e jövőhéten, mert itthon lesz apuka, nekem könnyebb lenne, válasz: hát nem tudják, mert Samu annyit nem volt óvodában stb stb... Wáááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Pedig bevallom, már marha kíváncsi lennék, mit csinálnak egész nap, mert azt a jó magyar ovi fílinget nagyon hiányolom...

Német szokások - magyar köntösben

Nem, a Bori felfedezése nem az én érdemem. Márti barátnőm mondta az okosságot, és döcögve is indult a dolog, de végül Samunak is megtetszett, így most már non-stop Borit nézünk.

Az eredetije a Meine Freundin, Conni fut itt a KiKa-n is reggel 9-től. Végtelenül aranyos mese, egy 4-5 éves kislányról szól és a családjáról, barátairól. Mivel a könyv eredetileg 3-12 éves korig szól gyerekeknek (Conni több korosztályként is szerepel), ezért a rajzfilmek oktató jellegűek. Én is sok hasznosat megtudtam belőle pl:

- miért gyújtanak a németek tüzet húsvétkor (mert gyújtanak, bizony :) )
- mire való a tekerős kar a mixeren
- hogyan kell repülőgéppel utazni (ciki, még sosem ültem repülőn)
- hogyan fűzzük fel a tojásokat egy madzagra

Ami nekem már nem volt új, de mindenképp hasznos:
- hogyan működik az óvodarendszer (szépen lehet látni)
- mit kell tenni, ha elveszítjük a gyereket
- mi történik az orvosnál egy U-vizsgálat alatt (vicces, mert az U, mint Untersuchung maga is vizsgálatot jelent :D )
- mit tegyünk, ha szereztünk egy kisállatot

Ami baromira tetszik benne:
- tele van jó ötletekkel, miket lehet csinálni a gyerekekkel közösen
- sok mindenre megtanít, Samu pl már félprofin ismeri az órát :D
- nagyon sok olyan gyerekprogramot (tánctanulás, ritmusfejlesztés, lovaglás stb) bemutat, amit esetleg a mi csemeténk is szívesen kipróbálna
- nagyon kedvesek és valósághűek a szereplők (Bori egy akaratos 4 éves, Jakab kicsit butácska 2-3 éves, aki mindent kérdezés nélkül elvesz, anyuka határozott, nem mézes mázas, apuka következetes, ő sem a "szuperapu", "nekedmindentlehetkislányom" típus, a gyerekek sokszor vannak leszidva, ha rosszat csinálnak, nincs az a "műanyag íze", mint sok más mesének, ahol anyuka mosolyogva takarítja a mocskot a gyerekek után, mondván, nem baj, gyerekek)

Egy szó, mint száz: SZUPER! :)

Ja, és +1 pont: az olasz kisfiút a magyar mesében Samunak hívják :) (az eredetiben Simon, nem is értem, miért fordították le...)

Hurrá, nyaralunk!

Talán... már rá tudtam venni apjokat, hogy üljünk le, és beszéljük meg, mikor megyünk. Azt, hogy hová, már családi egységben eldöntöttem. A Harzba.

Jó, mert sok a gyerekprogram.
Jó, mert nincs nagyon messze.
Jó, mert hegyvidék, csend, jó levegő.
Jó, mert olcsók a szállások.
Jó, mert rengeteg olyan dolog van, amiért Samu, mint a legidősebb, rajongani fog.

Persze kell csinálni eső- és jó idő programokat is, de ami biztosan lesz:
- gőzösözés (Samu imádni fogja)
- repülőgép park

Persze terveztünk állatkertezést, egy nap strandot, esetleg valami élményparkot, libegőzést, meg akarjuk nézni a Hexensteigot, jó enne elmenni a kecskefarmra, a madárrezervátumba, esetleg be lehetne iktatni a Kleinen Harzot is. Meg lehetne nézni néhány romot, bemenni pár templomba, sétálni egyet a "főváros" főterén (biztosan csodálatos), fagyizni, játszani, együtt lenni :)

Kinéztem egy apartmant is, jó helyen is lenne, tágas, van elkerített kertje sok játékkal, az egésznek nagyon jó ára van, de persze most nem találom sehol...

"2 perc hotspot"

De mit tegyünk, ha az egész életünk egy nagy hotspot?

Hát, rakjuk rendbe :D Hogyan? Új szokásokkal. Jó szokásokkal. Mik ezek? Kinek mi. Nekem? Lássuk csak.

- Kávé után öltözés, fogmosás (folyamatban, egyelőre még nem mindig jön össze)
- Lefekvés előtt 10 új szót megtanulni németül (sokszor nincs már kedvem, bevallom)
- Minden hónapban kiolvasni egy könyvet (sokszor nehezen indul, akkor meg lassabban halad, mint egy hónap...)
- Minden héten megnézni egy jó filmet (ha betegek a gyerekek, ez se mindig jön össze)
- 15 perc mozgás minden nap (gyereket kergetni egy rend ruhával ér?)
- Levinni a szemetet heti 2x (hát....)
- Ágy rendszeres áthúzása ( :/ )

Sokszor kicsit maximalistának érzem magamat saját magammal szemben...

Fél évesek lettek az ikrek

Ennek örömére hoztam egy szüléstörténetet, mert az idő már most elhomályosította, mi lesz később...

"Éjjel éreztem, hogy valami lesz. Reggel beálltam a tus alá és éreztem, hogy rendeződtek a keményedéseim, de fájásnak nem neveztem volna őket. 8kor már húzott a derekam, ha álltam, de ha mondjuk leültem, semmi bajom nem volt, így vacilláltam, menjünk, ne menjünk... 9kor beálltam a tus alá, csak nem múlt, de még azért megfőztem, meg minden, annyira gyenge volt az egész, hogy nem hittem, hogy gyerek lesz belőle. Fél 11kor mondta Bandesz, hogy vagy bevisz most, vagy 3ig sehová, tőle otthon is megszülhetek, mert ő lefekteti a gyerekeket. Ok, bevitt, 11kor landoltam a szülőszobán, pont a dokinőnk volt benn, mondta a szülésznőnek, hogy tök jó, hogy bejöttem, mert benn van a főorvos is, és hétfőn amúgy is indítottak volna, jó lenne, ha spontán szülnék. Ok, megvizsgált (a szülésznő), mondta, hogy 4cm-re nyitva vagyok (kb 2 ujj), szóval telefonáljak le apukának nyugodtan, hogy menjen haza a gyerekekkel, ne várjanak rám. Ok, leszóltam, közben rátettek CTG-re, 100-140-es "fájásokat" mutatott a gép, de én SEMMIT nem éreztem. Néha megkeményedett a hasam, de ennyi. A szülésznő leválasztotta a méhszájat a burokról, akkor már valami történt, de az is csak vicc volt. 1/4 12 körül bejött a dokinő, hogy javasolná a PDA-t (eda), mert ikreket szülni nagyon fáj, és el is húzódhat, persze, mivel be voltam tojva, simán belementem. Közben megint megvizsgált a szülésznő, 6cm (3ujj), ekkor repesztette meg a burkot, bár úgy adta elő, mintha magától repedt volna meg, csak én napokkal később megtaláltam a sebet Dani fején. Na mindegy. Anesztes csak nem akart leérni, 3/4 12-re már 9cm-re voltam kitágulva, mondta a szülésznő a dokinak, hogy szóljon fel, hogy haladjanak, mert teljesen fel van minden puhulva és nagyon gyorsan jönnek a fiúk. Én még mindig nem éreztem SEMMIT!!!!! Na, délre lejött az anesztes, 1/2 1-re nagy nehezen bekötötték a PDA-t, addig kaptam valamit, amitől leállt a szülés, aztán 3/4 1 felé vége lett a szer hatásának, viszont dolgozni kezdett a PDA, szóval még annyit sem éreztem, mint előtte. A szülésznő szólt 1 körül, hogy nyomjak, aztán nézték a CTG-t és mondták, mikor nyomjak rá. Előtte még csináltak UH-t, hogy merre fekszik Benci, aztán amikor Dani kinn volt (kb. az 5. nyomás után), a főorvos is megtapogatta a hasam, irányban van-e még Beni, a dokinő megrepesztette a burkot és már csak nyomnom kellett. Beni 2 nyomásra kinn volt. De nála sem éreztem semmit sem, ugyanúgy mondták, mikor kell nyomnom. A lepény születését éreztem, nem volt kellemes, de ennyi. Féltem is, hogy érzéstelenítő nélkül varrnak majd, de varrni sem kellett. Megnyugtató volt, hogy az ikrek miatt eleve a műtő melletti szülőszobába vittek, a fejem mellett volt az ajtó a műtőbe, az pedig nagyon vicces, hogy a 3 szülésből pont az ikrek voltak a legkönnyebbek. Ha a gyorsaságit nem is, a könnyűségi versenyt azt hiszem, megnyertem ;)"

Ezt az egyik csopiból másoltam át, mert én már ennyire nem emlékszem az egészre. De mire is emlékszem fél év elteltével? Lássuk csak...

Érdekes volt, hogy éjjel is a szokott módon keményedett a hasam, mégis tudtam, hogy másnap szülök. Nem is lepett meg, amikor beindult a szülés, bár nem nagyon akaródzott mennem. Féltem nagyon a fájdalomtól, meg az egésztől, hogy baj lesz, hogy fájni fog, hogy valami nem sikerül, hogy fájni fog, hogy végül mégis műteni kell, vagy ha mégsem, akkor fájni fog.

Emlékszem, amikor beértem, mennyire hülyének néztek, "Mit beszél ez a nő 2 perces fájásokról a nagy táskájával?!" ez volt a homlokukra írva. Amikor felcsengettem a szülőszobára, mondtam, hogy két perces fájásaim vannak, lentről küldtek, beengedett a Hebamme, de én persze nem álltam neki a vajúdók meg a szülőszobák között grasszálni, megvártam, amíg jön valaki és megkérdezi, mit akarok. Közben jött egy fiatal, valszeg első gyerekes pár, könnyedén besasszéztak az amúgy is nyitott ajtón, végigsétáltak az egész szülészeten (még az a jó, hogy a szülőszobákra nem nyitogattak be), közben jött a szülésznő, a gondjaiba vette őket, mert jajj szegény anyuka vajúdik, de mondták, hogy nem, csak kontrollra jöttek. A mellettem levő vizsgálóba vezette be őket a szülésznő, közben még hallottam, hogy mondta, hogy valaki becsengetett, hogy 2 perces fájásai vannak, fura, azt hitte, ők azok. Aztán kijön, oda hozzám, hogy "Maga meg kicsoda és mit akar itt?!" Legyek őszinte? Megadta az alaphangot az egésznek. A szülésznő amúgy ugyanilyen bunkó volt egész addig, amíg a dokinő széles mosollyal nem fogadott, hogy jajj, de jó, hogy magamtól jöttem, nem kell az indítással szórakozni.

Arra is tisztán emlékszem, mennyire fájt a "vizsgálat", teljesen biztos vagyok benne, hogy a szülésznő végig kézzel tágított, amit nem is értek, tekintve, hogy vártuk az anesztest, nem volt létszükség fél órán belül szülnöm... Amikor aztán csak leért a PDA, megláttam a hatalmas tűket, a műszereket meg mindent és már azt kívántam, hogy bárcsak inkább a szülés fájna. De a gyomorvakaró tudaton kívül, hogy egy tű áll ki a hátamból (igen, volt kapacitásom szülés közben ezzel foglalkozni), meg néhány erősebb ütéstől, nyomástól eltekintve semmit nem éreztem. Más kérdés, hogy a fiúk 3 hónapos koráig fájt utána a hátam...

Érdekes volt megélni, hogy miután Dani felsírt és én pihentem volna, egyből nyomnom kellett megint. Megszültem már addigra 2 gyereket, ez is újdonság volt. Mint azt is nagyon érdekes volt hallani, hogy ketten visítanak, és azt is furcsa volt megélni, hogy 2 gyereket adtak a kezembe.

Tisztán él bennem a főorvos minden szava, ami arra vonatkozott, mennyire királyul csináltam, le a kalappal előttem. Hát nem volt nehéz, nem is első gyerekek voltak, meg amúgy is, nem is sokat éreztem, és a csapat is nagyon jó volt. De ettől még jól esett. Mindenki büszke volt rám, hogy természetes úton megszültem az ikreket, mint kiderült, ez nem gyakori, és innentől már én is büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. Utólag nem is bántam, mert másnap kezdődött az igazi élet, éjjel nappal, szóval minden csepp erőmre szükségem volt.

Azóta pedig eltelt fél év, és az a két kék törpi, aki elveszett a véres plédekbe bugyolálva hatalmas, erős kisfiúvá nőtte ki magát. Olyan hihetetlen...