Fáklyás menet?

Lepődjünk meg 3ra... lehet, hogy megint költözünk... Bandesz kollégája ugyanis elment. Messzire. Coesfeldbe. Vinné a zuram is. A baj, hogy pl a zuramat nem oda akarják felvenni. Hanem Kölnbe. A másik baj, hogy nem akarják igazán megadni azt az összeget sem, amit kért Bandesz. Kevesebbért meg ki menne el egy drágább környékre?!

Cserébe ott a kontra, hogy azért csak Köln... ez itt Mucsaröcsögealsófelső és Bivalybasznád között egy... izé... tanya. Autó nélkül halál, busz nincs, vonat pláne, város a közelben végképp. Jó, Mergentheim... (az irónia nem biztos, hogy kihallatszott a kattogásból...). Nincs posta, nincs patika, nincs egy normális orvos... nincs semmi.

Lenne kertes ház (de nem lenne mindegy), talán több lehetőség a gyerekeknek (lehetne esetleg foglalkzásokra hordani őket, Hédi járhatna balettre pl), talán az ikreket is hamarab felvennék valami intézménybe, mert itt jelenleg a szeptember is kétséges... ok, schweigerniek vagyunk, sok a gyerek, dolgozom is, de pl itthon, az ugye "nem számít",mert valahogy itt is az a buta él az emberk fejében, hogy ha valaki nem ül 8 órát minimum egy irodában, az nem dolgozik. Márpedig az ikrektől kegyetlen nehéz bármit is csinálni... :/

Szóval ez van most, gondolkozunk, aztán valami majd lesz. 2 hetet adtunk magunknak, addig körbenézünk és kitaláljuk, bár én azért a fizetési igényből nem adnék lentebb...

December - a Kórház Hónapja

Megeshetik, hogy a kínai, indián stb naptárakban nem, nálunk mégis mindenképp. Igazából az egész már novemberben kezdődött, amikor is Daninak valami baja lett. Aztán melegedett, de nem mondtam volna, hogy lázas. Megmértük a lázás, 38.2. Semmi. Adtam neki nurofent, de semmit nem ért. 4 órával később adtam neki panadolt, 5 percre rá Bandesz szólt, hogy menjek azonnal, segítsek, miközben jött ki elém - Dani élettelen testével a kezében. Mire találkoztunk a végtelennek ható folyosó közepén, a gyerek már ébredezett. Megmostam az arcát, hűtöttem a tarkóját, amitől eléggé magához tért azért, de a biztonság kedvéért hívtunk egy mentőt. A kórházban azzal nyitottak, hogy Dani hányt egy nagyot és innentől minden problémáját elfújták: lázgörcs.

Ezt könnyen, gyorsan megúsztuk, ezt követően Hédi fulladt be. Este meginhaláltattam, de nem sokat ért. Éjjel küzdöttünk, de sikertelenül, végül 2kor, amikor már kattant minden beszívott levegőre a hörgője, adtam neki egy infectokruppot. Innentől kb 5ig imádkoztam, hogy hasson a kúp. Azt végül olcsón megúsztuk, de hétfőre begyulladt a lány füle, így újabb kört futottunk az orvosnál.

Mint kiderült kettőt is, mert ahogy rohantam be Hédi sapkájáért, elcsúsztam egy duplón és hanyatt estem. Reflexből kitámasztottam a karommal magam - rosszul - így akkorát roppant a könyököm, hogy biztos voltam benne, eltörött. Tehát az orvosnál már azzal nyitottam, hogy lenne egy ilyen probléma is. Megnézte, megforgatta, ne legyen igaza, de szerinte sing-csont repedés. Beküldött röntgenre.

Sikerült is nagyjából csütörtökön eljutnom (hétfőn volt a baleset), de addigra már annyira fájt, hogy muszáj volt bemennem (nem mertem hamarabb, bár lehetőségem sem volt, de nem akartam gipszet. Két karral is kevés vagyok néha, nem még eggyel). A doki először is kifejezetten unkomfortosan érezte magát, mert megzavartam a délutáni szeanszát, vagy nem is tudom. Aztán lecseszett, hogy miért most jövök, ha hétfőn volt a baleset. Végül meg azért, hogy miért mondom, hogy a könyököm fáj, ha ott nem érzékeny a csont, ellenben a csuklómmal (hát azért basszus, mert a könyököm fájt...). Csinált egy röntgent a csuklómról, nincs eltörve, éljen. Mehetek a sunyiba.

Pénteken Samut vittem orvoshoz, elmondása alapján nagyon fáj neki pisilni, kapott antibiotikumot, eddig hatástalan. Vasárnap Beni volt az ügyeleten, a fütyijén most már akkorára nőttek a göbök és annyi sok kiütés lett rajta, hogy eluntam a kísérletezést (kb fél éve vettem észre, hogy érzékenyebb a legkisebbünk altája, elvittem dokihoz, először fogadni sem akartak minket, mondván [látatlanban], hogy ez balanitisz, kenjem rivanollal. Mondtam, hogy eddig ezt tettem, nem használt. Akkor néztek egy pisit, negatív, kenjem tovább rivanollal. Kentem, semmi. Kaptunk antibiotikumot, semmi. Kaptunk antibiotikumos krémet, semmi. Kiírattam még egy tubusnyit, elkentük, semmi. Visszamentünk, kenjem benn is, meg napi 3x + kaptunk antibiotikumot, nem használt, sőt. Így jutottam el oda, fél évre rá, hogy elegem lett. Az ügyeleten megállapították, hogy gomba, kaptunk cinkoxidos gombaülőt, a gyerek azóta már majdnem teljesen rendbejött).

Ma szerda van. Beni 1 egész napja hány, Hédi, sőt már Dani is csatlakozott, és még csak december 7 van... remek hónapnak nézünk elébe...

Január és a pokol maga

Januárban behívtak szülőire. Az óvónő elmondta, hogy Samu súlyosan el van maradva, nem beszél, nem ért, nem tudnak mit kezdeni vele. Felvetette, hogy hívnak szakembert Laudából, a speciális iskolából, aki felmérné a fiamat. Belementem, üsse kavics.

Ki is jött a hölgy valahogy februárban, megnézte Samut, azt mondta, nincs nagy baja, szerinte egy logopéduson kívül sok másra nincs szüksége. De azért csináljunk egy non-verbális intelligencia tesztet, az a biztos. Mondtam, hogy én partner vagyok mindenben, ami meg is lepte rendesen, mivel elmondása szerint a német szülők ennyire azért nem partnerek az ilyen felmérésekben, mondván, az ő gyerekük nem hülye. Mondtam, hogy nekem is, Samunak is az az érdekünk, hogy fény derüljön rá, mi a baja.

Kijött a pszichológus, megcsinálta a tesztet. Elkeserítő lett az eredmény. A fiam nagyjából egy 2 éves szellemi szintjén áll, súlyosan fogyatékos. Azonnal átirányították speciális óvodába, ahogy szellemileg sérült gyerekekkel foglalkoznak, a hölgy, aki egy beszélgetéssel korábban még olyan kedves volt a "feltétlenül muszáj ezt?" kérdésemre enyhén szólva is elküldött a p*csába.

Kaptunk telefonszámokat, el kellett menni Würzburgba, az Uni-Klinikre egy komplett kivizsgálásra, ugyanis felmerült a gyanú, hogy a gyerek emellé még autista is, a logopédusét, biztos, ami tuti, és egy csomó speciális intézményét. Végül senkivel sem sikerült zöldágra vergődni, a mergentheimi nagyon elzárkózott mindentől, az unterbalbachi pedig olyan súlyosan beteg gyerekekkel foglalkozott, hogy egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy oda vigyem a gyereket.

Közben kaptunk időpontot nagy nehezen Würzburgba, elkezdtük a logópédiai kezelést (ami meglepően hamar hozott eredményt, habár a logopédus is az egoterápiát javasolta elsőre, mert az állítása szerint ő nem tud Samuval mit kezdeni, lehetetlen lekötni a figyelmét), illetve az óvónő is megsajnált is intézett Samunak integrációs szakpedagógust. Mondtam, hogy ne haragudjon, de esélyem nincs a gyereket ide-oda hordani, Unterbalbach meg... ezzel ő is egyet értett.

Közben lement az első kör Würzburgban, nem sok jóval kecsegtetett, autizmus, asperger kór és hasonlók szerepeltek a gyanúlistán, "de majd a pszichológus többet mond". Eléggé lelombozódtunk, mert ha papírunk lesz arról, hogy a gyereknek baja van, akkor menni kell, nincs mese.

Eljött a második kör is, ami meglepően jól alakult. A pszichológus újra csinálta a SOL-Rt (non-verbális iq teszt), aminek az eredménye mindenkit meglepett: a gyerek jó egy évvel a kora előtt jár. Azt mondta, aki a télen csinálta, valszeg türelmetlen volt. Nehéz lekötni a gyerek figyelmét, de ha sikerül, vág az esze, mint a borotva. Az EEG eredmény volt az izgalmunk középpontjába ezután, ugyanis enyhe ADHD gyanúja még fenn állt.

Vártunk, vártunk... július 13-án voltak Samuék Würzburgban, eljött az augusztus, eltelt a szeptember, levél sehol. Végül Bandesz telefonált rájuk, kiderült, hogy elfelejtették :/ Az EEG eredménye is negatív lett, így a diagnózis szerint a gyerek makk egészséges, a 2 nyelvűség okozza a nyelvi gondokat és az önkifejezési nehézségek a viselkedészavart. (Ami azóta, mivel logopédushoz jár, illetve az integrációs hölgy is jön heti 3x, jelentősen javult). Summa summárum, lehet, hogy még normál iskolába is járhat majd.

Elképesztő, elszörnyesztő és könnyfacsaró, hogy a mai világban mennyire könnyen alkotnak az emberek, szakemberek véleményt amúgy. Van jól megfelelt, meg kevésbé megfelelt, minden gyerek egy név a papíron, a sorsa egy pecsét a lap alján. Amit mi végigéltünk 10 hónap alatt, azt nem hogy szülőnek, élő embernek nem kívánom, és szerencsénk volt, ennek a történetnek hepiend lett a vége. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem az lesz...

Gyors áttekintés

Régen nem írtam, restanciám is van, meg mindenem, meg amúgy is...

Szóval ott hagytam abba, hogy Samut megműtötték. Sok töketlenkedés és várakozás után 12.18-ra kapott időpontot. Bandesz vitte, egy hős a szememben, hogy minden ilyen cart magára vállal. Én hülyére aggódtam magam itthon, nem sok jót hallottam a gyerekek altatásáról, de végül szerencsére minden rendben ment. Párom elmondása szerint nem is vérzett, nem is sírt Samu. Még amikor hazajöttek sem úgy nézett ki, mint akit most műtöttek, bezzeg estére :( Szegény, sokat sírt, hogy fáj a torka, adtam neki fájdalomcsillapítót, de nem használt, nehéz este volt. Krákogott folyton, hányni akart, nagyon sajnáltam szegényt :( A doki elmondása szerint minden simán ment, a genny lefolyt a füléről az orrán át, így nem kellett szúrni, le lehetett szívni, a hallásteszt szerint a gyerek remekül hall. Mindenki megnyugodott, készülhettünk a karácsonyra.

A karácsony nagy örömben telt, a fiúknak is ünnep volt már, meg öröm, tavaly még annyira nem voltak aktív részesei a dolognak. Egyelőre gondolkozunk még, hogy jövőre hogy legyen, mert a karácsonyi ebéd is eléggé türelmetlenül telt, a vacsora szerintem még rosszabb lett volna. Azt is megfogadtam, immáron 3000.-jére, hogy nem, nem lesz több telifaalja, de szerintem idén is az lesz, tuti... és akkor zárásképp néhány fotó:

Idejét sem tudom, mikor írtam ulojára

Ennek is oka van. A gyerekek sajnos sokat betegek, vagy ha nem, a kicsik elindultak és jajj nekem.

Tegnap a nyaralás kapcsán kerestem magyarul lehetőségeket, és meglepett, hogy 3.-nak ezt a blogot dobta ki a kereső, ejjha! Nagyon jó vagyok :D

A pótlással igyekszem, mert félek, hogy az emlékek elhalványodnak, a képek megfakulnak és aztán megint az egészet megette a fene, pedig milyen jó időnként visszaolvasni, honnan indultunk, mire ideértünk...

A nosztalgikus hangulat oka talán az, hogy 2 hét választ el attól, hogy elmondhassam, 2 éve Schweigernben lakunk és másfél hónap múlva 4 éve lesz, hogy egy napsütéses kedd hajnalban beültünk az autóba és elindultunk. Hihetetlen, hogy 4 év eltelt, mintha tegnap lett volna, amikor kényelmetlen pózba görnyedve kuporogtam hátul Samuval, és imádkoztam, hogy csak ne legyen nagyon nyűgös. Amikor először átléptem a határt (életemben, erre felé legalábbis), amikor beköltöztünk az első, "saját", közös otthonunkba. Pedig 4 éve... mennyi minden történt azóta és mégis, mitha csak tegnap lett volna az egész...

Mindenesetre most mennem kell, Samu nagyon lázas és már ébren...