Január és a pokol maga

Januárban behívtak szülőire. Az óvónő elmondta, hogy Samu súlyosan el van maradva, nem beszél, nem ért, nem tudnak mit kezdeni vele. Felvetette, hogy hívnak szakembert Laudából, a speciális iskolából, aki felmérné a fiamat. Belementem, üsse kavics.

Ki is jött a hölgy valahogy februárban, megnézte Samut, azt mondta, nincs nagy baja, szerinte egy logopéduson kívül sok másra nincs szüksége. De azért csináljunk egy non-verbális intelligencia tesztet, az a biztos. Mondtam, hogy én partner vagyok mindenben, ami meg is lepte rendesen, mivel elmondása szerint a német szülők ennyire azért nem partnerek az ilyen felmérésekben, mondván, az ő gyerekük nem hülye. Mondtam, hogy nekem is, Samunak is az az érdekünk, hogy fény derüljön rá, mi a baja.

Kijött a pszichológus, megcsinálta a tesztet. Elkeserítő lett az eredmény. A fiam nagyjából egy 2 éves szellemi szintjén áll, súlyosan fogyatékos. Azonnal átirányították speciális óvodába, ahogy szellemileg sérült gyerekekkel foglalkoznak, a hölgy, aki egy beszélgetéssel korábban még olyan kedves volt a "feltétlenül muszáj ezt?" kérdésemre enyhén szólva is elküldött a p*csába.

Kaptunk telefonszámokat, el kellett menni Würzburgba, az Uni-Klinikre egy komplett kivizsgálásra, ugyanis felmerült a gyanú, hogy a gyerek emellé még autista is, a logopédusét, biztos, ami tuti, és egy csomó speciális intézményét. Végül senkivel sem sikerült zöldágra vergődni, a mergentheimi nagyon elzárkózott mindentől, az unterbalbachi pedig olyan súlyosan beteg gyerekekkel foglalkozott, hogy egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy oda vigyem a gyereket.

Közben kaptunk időpontot nagy nehezen Würzburgba, elkezdtük a logópédiai kezelést (ami meglepően hamar hozott eredményt, habár a logopédus is az egoterápiát javasolta elsőre, mert az állítása szerint ő nem tud Samuval mit kezdeni, lehetetlen lekötni a figyelmét), illetve az óvónő is megsajnált is intézett Samunak integrációs szakpedagógust. Mondtam, hogy ne haragudjon, de esélyem nincs a gyereket ide-oda hordani, Unterbalbach meg... ezzel ő is egyet értett.

Közben lement az első kör Würzburgban, nem sok jóval kecsegtetett, autizmus, asperger kór és hasonlók szerepeltek a gyanúlistán, "de majd a pszichológus többet mond". Eléggé lelombozódtunk, mert ha papírunk lesz arról, hogy a gyereknek baja van, akkor menni kell, nincs mese.

Eljött a második kör is, ami meglepően jól alakult. A pszichológus újra csinálta a SOL-Rt (non-verbális iq teszt), aminek az eredménye mindenkit meglepett: a gyerek jó egy évvel a kora előtt jár. Azt mondta, aki a télen csinálta, valszeg türelmetlen volt. Nehéz lekötni a gyerek figyelmét, de ha sikerül, vág az esze, mint a borotva. Az EEG eredmény volt az izgalmunk középpontjába ezután, ugyanis enyhe ADHD gyanúja még fenn állt.

Vártunk, vártunk... július 13-án voltak Samuék Würzburgban, eljött az augusztus, eltelt a szeptember, levél sehol. Végül Bandesz telefonált rájuk, kiderült, hogy elfelejtették :/ Az EEG eredménye is negatív lett, így a diagnózis szerint a gyerek makk egészséges, a 2 nyelvűség okozza a nyelvi gondokat és az önkifejezési nehézségek a viselkedészavart. (Ami azóta, mivel logopédushoz jár, illetve az integrációs hölgy is jön heti 3x, jelentősen javult). Summa summárum, lehet, hogy még normál iskolába is járhat majd.

Elképesztő, elszörnyesztő és könnyfacsaró, hogy a mai világban mennyire könnyen alkotnak az emberek, szakemberek véleményt amúgy. Van jól megfelelt, meg kevésbé megfelelt, minden gyerek egy név a papíron, a sorsa egy pecsét a lap alján. Amit mi végigéltünk 10 hónap alatt, azt nem hogy szülőnek, élő embernek nem kívánom, és szerencsénk volt, ennek a történetnek hepiend lett a vége. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem az lesz...

Gyors áttekintés

Régen nem írtam, restanciám is van, meg mindenem, meg amúgy is...

Szóval ott hagytam abba, hogy Samut megműtötték. Sok töketlenkedés és várakozás után 12.18-ra kapott időpontot. Bandesz vitte, egy hős a szememben, hogy minden ilyen cart magára vállal. Én hülyére aggódtam magam itthon, nem sok jót hallottam a gyerekek altatásáról, de végül szerencsére minden rendben ment. Párom elmondása szerint nem is vérzett, nem is sírt Samu. Még amikor hazajöttek sem úgy nézett ki, mint akit most műtöttek, bezzeg estére :( Szegény, sokat sírt, hogy fáj a torka, adtam neki fájdalomcsillapítót, de nem használt, nehéz este volt. Krákogott folyton, hányni akart, nagyon sajnáltam szegényt :( A doki elmondása szerint minden simán ment, a genny lefolyt a füléről az orrán át, így nem kellett szúrni, le lehetett szívni, a hallásteszt szerint a gyerek remekül hall. Mindenki megnyugodott, készülhettünk a karácsonyra.

A karácsony nagy örömben telt, a fiúknak is ünnep volt már, meg öröm, tavaly még annyira nem voltak aktív részesei a dolognak. Egyelőre gondolkozunk még, hogy jövőre hogy legyen, mert a karácsonyi ebéd is eléggé türelmetlenül telt, a vacsora szerintem még rosszabb lett volna. Azt is megfogadtam, immáron 3000.-jére, hogy nem, nem lesz több telifaalja, de szerintem idén is az lesz, tuti... és akkor zárásképp néhány fotó:

Idejét sem tudom, mikor írtam ulojára

Ennek is oka van. A gyerekek sajnos sokat betegek, vagy ha nem, a kicsik elindultak és jajj nekem.

Tegnap a nyaralás kapcsán kerestem magyarul lehetőségeket, és meglepett, hogy 3.-nak ezt a blogot dobta ki a kereső, ejjha! Nagyon jó vagyok :D

A pótlással igyekszem, mert félek, hogy az emlékek elhalványodnak, a képek megfakulnak és aztán megint az egészet megette a fene, pedig milyen jó időnként visszaolvasni, honnan indultunk, mire ideértünk...

A nosztalgikus hangulat oka talán az, hogy 2 hét választ el attól, hogy elmondhassam, 2 éve Schweigernben lakunk és másfél hónap múlva 4 éve lesz, hogy egy napsütéses kedd hajnalban beültünk az autóba és elindultunk. Hihetetlen, hogy 4 év eltelt, mintha tegnap lett volna, amikor kényelmetlen pózba görnyedve kuporogtam hátul Samuval, és imádkoztam, hogy csak ne legyen nagyon nyűgös. Amikor először átléptem a határt (életemben, erre felé legalábbis), amikor beköltöztünk az első, "saját", közös otthonunkba. Pedig 4 éve... mennyi minden történt azóta és mégis, mitha csak tegnap lett volna az egész...

Mindenesetre most mennem kell, Samu nagyon lázas és már ébren...

Happiness Project

Hol volt, hol nem volt... nemrégiben vettem egy könyvet Boldogságterv címmel. A borító alapján valami baromi vicces regényre számítottam, de valami sokkal jobbat találtam a könyvben :)

Igazából arról szól, hogy az írónő egy napon rádöbbent, hogy elmegy a saját boldogsága mellett. Mindene megvan és ezt annyira természetesnek veszi, hogy elfelejtett örülni neki. (Nem, ez nem egy újabb Rhonda féle Titok, sokkal kézzelfoghatóbb) Könyvtárba járt, 1000 helyen utánaolvasott a témának, és amikor úgy érezte, rendesen átgondolt mindent, csinált egy 12 hónapos fogadalomlistát. Január elsején kezdett és minden hónapra volt valami úgy "fogadalomcsokor" egy adott témakörben (család, munka, gyerek, hobbi stb), amit aztán jól kipróbált és a könyvben leírta, működött, nem működött, mit tapasztalt.

Megmondom őszintén, tetszik, amit csinált. Nem mondom, hogy most nekiállok én is egy Boldogságtervet készíteni, bár jobban végiggondolva, miért is ne? Annyi területen kellene változtatnom, hogy én is és a családom is kiegyensúlyozottabb legyen, hogy talán érdemes lenne ezeket a dolgokat hónapokra osztani, és úgy megpróbálni valóra váltani.

Egyelőre még gondolati síkon van a dolog, de talán én is belevágok, szebbé tegyem a már amúgy is szépet, hogy tényleg, ne a végén mondjam majd azt, "de jó volt, kár, hogy ezt csak most vettem észre..."

Az első hó

Tegnap éjjelről mára virradóra leesett, sőt, napközben is havazott :) Nagyon drukkolok neki, hogy normális mennyiség essen dec. 6-ra, akkor végre 22 év után először megint szánnal és nem görkorcsolyával jönne a télapó. :)

Szerdán megyek szülőire... megint. Hédi hétfőn kezdi az ovit - el sem hiszem. Úgy elszaladt ez a 2,5 év, mintha nem is lett volna. Samu szülőije egy hónapja volt, sajna nem sok előrelépésről számoltak be, így hát végül csináltatni kell egy fejlettségi tesztet és az eredménytől függően kell valamerre lépni. De mindegy, már legalább lépünk.

A műtétre is lett időpont, sok tökölés után végül dec. 11 lett a megállapodás. Kiderült, nem az orrmanduláját veszik ki Samunak, csak egy polipot csippentenek le valahonnan hátulról, ami elzárja a hallójáratok orr felől eső részét. Meg hát a fülét is szúrják, ki kell pucolni az egészet, mert nem nagyon hall szegény gyerek, be van az egész rakodva. Várom is, meg nem is.

Jövőhéten jön a miki az oviba, és már Hédinek is vihettem zoknit, nagyon izgi!!!! :) Kíváncsi leszek, Törpilla hogy fogja venni az akadályt, és vajon mennyire tetszik neki az ovi majd, ha már élesben megy..

KonMari vagy amit akartok! :)

Hogy honnan jött az ötlet eredetileg, már nem is tudom. Többször jött velem szembe Marie Kondo könyve és módszere, én valahogy mégis ellenálltam. Aztán eljött a pillanat, amikor megrendeltem a könyvet és belevetettem magam egy csodálatos kalandba, ami - ha lehet a szerzőnek hinni - megváltoztatja az egész életemet majd :D

Az egész nagyjából onnan indult, hogy ellepett a szemét és emiatt a legkevésbé sem éreztem jól magam már. Nem, konkrétan tényleg, papírhulladék, kajamaradék, műanyag bizbarhátok mindenfelé. Megőrültem tőlük és önmagába forduló, soha véget nem érő küzdelem volt a rendrakás. Semminek nem volt helye, mert a szekrényből folytak a ruhák, a polcokról folytak a papírok és az egyéb szemét, mindenhol nyúlt minden, én meg folyamatosan azon agyaltam, hogy "el kéne tenni, de hová". Talán ott kattant be, mennyi felesleges szemetet őrizgetünk, amikor kiselejteztem "Narniát" (azért hívom így, mert egy szekrény mögé van rejtve és mindig hideg van :D ). Eszméletlen szemét kijött, alig győztem levinni. A padról is kidobtam vagy 5 doboz felesleges, "majd jó lesz még valamire" lomot, és a lakásból is kiszórtam eddig 8 szemetes zsáknyi (240l-es zsákokról beszélünk) felesleges cuccot. Ha belegondolok, mennyi dolgot őrizgettem, teljesen feleslegesen...

Előtte-utána képeket hozok folyamatosan majd. Szeretném megmutatni, hogy igenis, 4 gyerek mellett is lehet rendet tartani! Még ha kicsit 4 gyerekeset is :D

Ilyet még nem éltem...

Elvittem tegnap a megbeszéltek alapján a fiamat kontrollra a fülével. Maga a doki mondta, hogy menjünk vissza, meg kell néznie, hogy meggyógyult-e vagy szúrni kell. Reggel telefonáltam, 1/4 11re kaptam időpontot, hát összeszedtem nagy nehezen a bandát és elindultunk. Gondoltam, ha már ott vagyunk, megmutatom Hédit is, aki 4. napja fulladt és Benit, aki szintén csúnyán köhögött.

Már nekem az is fura volt, amikor beértünk a rendelőbe, a fiam odament a dokihoz, hogy köszönjön neki, az meg fellökte (?), aztán leb*szta az asszisztensét valamiért és elviharzott. Na mindegy, bementünk a váróba, a kicsik elvoltak, a nagyok rajzoltak, építettek, közben megjelent a doki, hogy menjünk be. Samu elkezdett hisztizni valamin, nem tudtam lecsillapítani, közben a doki nekem szegezte a kérdést, hogy kinek van láza? Néztem kettőt, nem is mondtam, hogy bárki is lázas lenne, de mákom volt, mert Hédi amúgy is lázas volt, mondtam hát, hogy neki. Erre nekem esik, hogy egyszer és mindenkorra értsem már meg, hogy a rendelő nem játszóház. Nem dívik hetente orvoshoz járni, köhögéssel, meg náthával, hetente 3x főleg nem. Itt Németországban az a szokás, hogy az anyukák megoldják, ha beteg a gyerek*, nem rohangálnak minden nyomorult orrdugulással dokihoz, vagy azért, mert a gyerek köhintett kettőt. Neki most lett belőlem elege, befejezhetném, hogy állandóan a nyakára hordom a kölykeimet. Levegőt sem kaptam, mire végre feleszméltem, közöltem, hogy már ne haragudjon, de ő hívott vissza Samu füle miatt. Erre még dühösebben nekem esik, hogy nézzek rá a gyerekre, makk egészséges**, elég lett volna betelefonálnom, hogy egészséges a gyerek, nem kellett volna az egész branccsal beállítanom. Zavarom a rendelést, nem férünk el a kezelőben, meg amúgy is! Értsem meg, hogy ő nem mérges, de már egyszerűen nem állapot, amit csinálok.

Megmondom őszintén, úgy felhúzott, hogy miután lefektettem a gyerekeket, egy jó fél óráig sírtam. Hédi azért fulladt be, mert köptetőt adtam neki a köhögésére, az általa istenített Contramutan meg annyira alkoholos, hogy amikor egyszer próbaként beadtam a gyerekeknek az előírt adag FELÉT!!!!, egész éjjel hánytak tőle. Hát ennyit erről. Már régóta kilógott a szekérrúd, mert mivel nagyon zavarjuk, ezért sosem nézte meg rendesen a gyerekeket, de ez volt az utolsó utáni csepp! Szerintem már oltásra is Bad Mergentheimbe kérek időpontot.

*na igen, remekül megoldják, nem orvoshoz, óvodába viszik a beteg gyereket. *tapstapstaps*

**végül kiderült, hogy fel kell szúrni a fülét Samunak. Ez a makk egészséges gyerek ismérve, hogy felszúrják a fülét...